Posted by Cserhalmi György
>Mikor hajnalban megjött a kenyér illata a révfülöpi pékségből, Nagyapa kiemelte a
horgászbotot a vízből. Ennek a folyamatnak szertartása volt, de nem csak
mozdulatokban, hanem zeneileg is. A racsni recsegését aláfestette a tó vizének
kuttyogása, csobbanása, fecsegése. A hajnali napsütésben keletről nyugatra óriásit
nyújtózkodott a Balaton és a világ megtelt egy soha le nem kottázott zenével, az új
nap himnuszával. Nagyapa meg én ballagtunk a pékség felé és olyan volt, mintha
csak ketten lennénk a világon.
Nagyapa már hatvankét éve nincs. Én is alig vagyok. De a tó ugyanúgy ragyog.
Ettől a látványtól a magamfajta boldog lesz. A halhatatlanság felé nyújtózó reményünket megszemélyesíti ez a csodálatos víztükör, melyben volt szerencsénk emberöltőkön át bámulni magunkat, szerelmeinket, borúinkat és ébredéseinket. Az Öreghegy oldalán a szőlő és őszibarack helyét benőtték a házak. A hajdani szánkópályák magánutakká előkelősödtek, nagyhangú gyüttmentek hivalkodó kerítéseket kötöttek a hegy derekára. A régi szekérutak betonruhát kaptak, abban kaptatnak felfelé a vulkánok által megépített világba. A balatoni felvidék a legjobb kedvű magyar táj. De úgy, mintha a Jóisten jókedvében dobálta volna oda, ahol van. A tanúhegyek, köztük a kismedencék, az évszázados falvak, tatárjáráskori romtemplomok, a szőlőkultúra, a reformkori kisvárosok mind azt kiáltják:
itt a legjobb élni!
Hahó magyar! Vigyázz erre az óriási ajándékra, de ne csak azért, mert a Teremtőtől kaptuk, hanem azért is, mert ennek a „kaptuk”-nak legyen egy folyamatos jelenideje – ahogy Stekó – Stekovics Gáspár- optikáján kötéltáncol a folyamatos múlt és a reménykedő jelen.
Még sok unoka várja a pékségből áradó kenyérillatot, amikor csak ketten vannak a világban; ő és a Nagypapa, ja, meg a Teremtő, ja meg a horgászbotok. És a Balaton soha le nem kottázott, mindennapi himnusza.
Ölellek,
Tyutyu