Posted by Tardos János
>„Zeng, zúg a mozdonyok sípja:
minden szavát a szívünkbe írta.”
Most, hogy beszorultam itthonra, mindenféléket elolvasgatok, legutóbb
Ungváry Krisztiántól a hvg-ben azt, hogy Veesenmayer és a Gestapo
lefoglaltak egy garniszállót a budai hegyekben, de hát bocs, én oda
születtem. Na de menjünk sorjában!
Kicsit később, 1953 októberében láttam napvilágot, hét hónappal Sztálin
halála után, szóval már a hasában voltam, amikor anyám március elején
keservesen zokogott, alighanem a Kossuth Lajos utcában. Akkor már a
Szabad Ifjúságnál dolgozott, a DISZ napilapjánál, Katona Éva volt a
főnöke, kollégái Réti Ervin és gyakornokként Ember Judit. Anyám akkor
már elmúlt 24 éves, és komoly mozgalmi múlttal rendelkezett. Ugyan a
háború meg az ostrom miatt későn, 19 éves korában érettségizett, de
aztán Kunszentmiklósról egy perc alatt feljött Pestre, és belevetette
magát előbb a népi kollégista létbe (újjáépítés, falujárás, kékcédulázás),
aztán meg fejest ugrott a kommunista ifjúsági mozgalom sűrűjébe.
Esti egyetemre a Közgázra járt, vagy négy évfolyamot abszolvált is, de
aztán már elszippantotta onnan az élet (és benne én).
Hogy a szülei mit szóltak ehhez az egészhez, azt ma már nehéz lenne
rekonstruálni. Tény azonban, hogy anyja, az én nagyanyám bigott
református volt, erkölcscsősz és ájtatos beszédű zsarnok, nos, ő nyilván
majd felrobbant dühében, nagyapám viszont, aki bölcs platonista
szobatudós-féle szerzet volt, inkább csak csitítgathatta a feleségét, és
magában dörmögött valamit. De mindegy is, anyámat lehetetlenség volt
megállítani.
Amúgy nagyon szép lány volt, sőt még asszonynak sem utolsó, de
abban az időben – még mindig csak 1953-at írunk – szexuális téren még
elég tapasztalatlan, bár már egy félresikerült rövid házasságon túl. Hogy
a házasság rövid volt, az olyannyira tény, hogy csak egy röpke
zakopanei nászút idejéig tartott, s a felek hazatérve gyorsan el is váltak,
ma már kideríthetetlen, miért. De a történelmi hűség kedvéért meg kell
említeni, hogy első férje mégiscsak Tánczos Gábor volt, a DISZ akkori
egyik titkára, később, 1956-ban meg a Petőfi köré.
De ne szaladjunk ennyire előre, mármint 56-ig, maradjunk egyelőre
kellemesebb témánál, Sztálin halálánál. Ott áll anyám a magukat
hirtelen haptákba vágott buszok dudazajában, és keservesen zokog, én
meg még annyira csekély méretű és fejletlen vagyok, hogy még csak
nem is rugdalózom végtelen örömömben.
De hát egyáltalán, hogyan kerültem oda? Nem mondhatjuk, hogy a nagy
Generalisszimusz reinkarnációjaként, mert akkor október helyett
decemberben kellett volna születnem vagy legalábbis koraszülöttként
októberben – de nem. Pont akkor jöttem világra, amikorra azt Hirschler
bácsi előre megjósolta, tehát Sztálinhoz semmi közöm. Tánczos
Gáborhoz sem, itt most nem részletezendő okokból.
Az úgy volt, hogy anyám már kikopott a Zrínyi Ilona népi kollégiumból,
hiszen régen kenyérkereső állása volt, vidéki gyökerű lány (majd elvált
asszony) létére főbérlettel azonban Pesten nem rendelkezett. Akkoriban
erre a gondra a Párt és annak Ifjúsági Szervezete képes volt megoldást
találni. Így került anyám szobatársként (vagy csak szomszédként, ezt
nem pontosan tudom) Galgóczi Erzsébet mellé a Szabadság-hegyi volt
Majestic szállóba (amely, mint már említettem, a háború utolsó
szakaszában Gestapo-főhadiszállásként is funkcionált). Galgóczi annak
idején a Színművészetire járt, dramaturg-szakra, és már megjelentek
első zsengéi. Talán így figyelt fel rá apám, aki egyes hírek szerint
eredetileg neki akart volna udvarolni, s azután nyergelt át anyámra.
Vagy – más történetek tanúsága szerint – ez az egész Galgóczi-ügy
marhaság, és a Szabad Ifjúságnál jöttek össze anyámmal, amikor
apámra bízták – kecskére a káposztát – a párt ifjúsági napilapjánál
ügyetlenkedő ifjak pallérozását.
Apám ugyanis 1947 óta Szabad Népnél volt afféle író-riporter. Addig
Párizsban élt, illetve Franciaországban, ott családot is alapított, és esze
ágában sem lett volna hazajönni, csak Lukács Györgynek támadt
hirtelen az a remek ötlete, hogy kikéri a francia kommunista párttól, mert
olvasta valamiféle novelláit egy-két hazai irodalmi folyóiratban. Apám
pedig – mert akkor még azt hitte, a Párt szava szent – annak ellenére is
alávetette magát a felsőbb ukáznak, hogy sem élettársa, sem négyéves
lánya egy szót sem beszéltek magyarul. (Polgári származású apámat
eredetileg a kalandvágya és a numerus clausus, valamint jómódú
ügyvéd apja előrelátása juttatta 1938-ban a Sorbonne-ra, de aztán a
németek két évvel később mégis elfoglalták Párizst, úgyhogy
belekényszerült a maquis-ba, és ott aztán kommunista lett valahogy.)
A fiatalok, mármint későbbi szüleim románca egy 125 köbcentiméteres
Csepel motorkerékpár nyergében fordult komolyabbra, amikor
lerobogtak együtt Berettyóújfalura, s ott apám a szülőfalujában
bemutatta nagyapámnak leendő aráját, nyilván kicsit félve, de azért
egyben büszkén is. Félelme annyiban megalapozott volt, hogy Henrik
nagyapa vetélytárs nélküli kedvence kilenc éves Annie unokája volt, aki
most lám, hamarosan félárvaságra jut, a büszkeségre meg
természetesen anyám miatt volt oka apámnak, hiszen ennyire fiatal és
ilyen szép menyecskét mutathatott be otthon (még ha az illető, horribile
dictu, siksze is volt). De a kommunista időkben és egy ennyire
asszimilálódott, vallástalan családban ennek már nem lehetett kardinális
jelentősége. Különben is, a szerelem…
Azt nem állíthatom, hogy anyai nagyszüleim is Henrikhez hasonló
egykedvűséggel vették volna tudomásul a készülődő frigyet – bár másik
nagyapámat sem érdekelte senki származása. Apám azonban mint
elvált férfi, ráadásul vad kommunista, első látásra benne sem kelthetett
túl nagy bizalmat, de ez semmi ahhoz képest, amit a nagyanyám
gondolt, és ahogy én ismerem, ki is mondott. Hát erre neveltelek,
kislányom, és nem elég, hogy zsidó is, kommunista is, ráadásul még
elvált?!
Az első két kitételben nagyanyámnak többé-kevésbé igaza volt,
azonban tény, hogy apám hivatalos családi állapota akkoriban nem
elvált volt, de még csak nem is házas, hanem nőtlen. Ami szintén nem
volt igaz, hiszen volt különélő nője meg gyermeke: Berthe és Annie.
Steinmetz Berta és Tardos Annie. Berthe a rádió osztrák adásánál volt
bemondó, s mint ilyen, a lányával a KAF elegáns Benczúr utcai
vendégházában lakott. Hogy apám elpártolt tőlük, azt addigra már
nagyjából feldolgozta magában, bár az ő érzelmei apám iránt
valószínűleg haláláig sem teljesen hűltek ki. De azt a szégyent már nem
akarta elviselni, hogy Steinmetzként kelljen tovább élnie: ragaszkodott a
Tardos névhez, méghozzá hivatalosan, vagyis anyakönyvvezető előtt.
Hogy apámat, aki ettől némileg húzódozott, jobb belátásra bírja, a
felsőbb pártszervekhez fordult, ami akkoriban bonyolult családi
ügyekben is bejáratott útnak volt mondható.
A felsőbb pártszervek pedig, mint azt bárki kitalálhatja, megfontolt, bölcs
és humánus döntést hoztak ebben az ügyben is: ha az idő némileg
sürget is, vagyis személy szerint én, aki már útban vagyok, apám előbb
vegye el Berthe-et, mert a becsület és a tisztesség, valamint a
kommunista erkölcs így kívánja, azután váljon el, ha neki úgy tetszik,
majd pedig vegye el anyámat is, i tak dalse.
Nem lehet talán mondani, hogy egyszerű volt utam erre a világra, de
végül is nem panaszkodhatok, hiszen maga a Párt egyengette ezt a
pályát. Az már csak hab a tortán, hogy Hirschler bácsi kezéből rövid
úton a volt Gestapo-főhadiszállásra kerültem, talán nem pont
Veesenmayer lakosztályába, vagy hát időközben azt jól leválasztották.
Az első hideg telet, az 1953-ast éjjelente a fürdőszobában vészeltem át,
egy ruháskosárban, nem mintha már akkor ennyire ragaszkodtam volna
a testi higiénia eme templomához, hanem mert állítólag ott volt a legjobb
a fűtés. Apám meg – és ennek sem kell nagy feneket keríteni – éjszakáit
nagyrészt a különbejáratú vécében töltötte (ezt hívják összkomfortnak),
mert az ülőke fedlapján verte az írógépet. Készült az Életjel című
novella, amelyből később Fábri Zoltán rendezésében film is lett, József
Attila-díj meg sashegyi villa (kösz, MDP).
Mint fennebb már céloztam rá, apám alapvetően riporterkedett, és
ugyan ezt még nem említettem, de sokáig hitt abban, hogy
Magyarországon (és másutt is a szocialista táborban) munkáshatalom
van. Ebből kiindulva – és polgári származását mélyen szánva-bánva-
kompenzálva – úgy vélte, hogy neki az ipari munkások életéről kell
tudósítania a tágabban vett közvéleményt. És ezen belül is leginkább a
nehézipar különféle helyszínein szeretett láb alatt lenni. Felmászott az
inotai erőmű épülő hűtőtornyának állványzatára, de olyan magasra,
hogy Pestről lerándult haverjai, Örkény és Karinthy Cini már-már
komolyan aggódtak az életéért, máskor meg százméteres mélységekbe
ereszkedett mindenféle bányákba, ahol a hőség miatt meztelenre
vetkőzött vájárokkal és vak bányalovakkal mulatta az időt. Így került az
1952-es nagy vízbetörés idején Szuhakállóra is, ahol végig asszisztálta
a Péter Gábor által személyesen felügyelt hősies bányamentés hét és
fél napját. Aztán – mivel én rendes gyerek voltam, és éjjel nem nagyon
üvöltöttem – az egészet jól kiszínezte, és megírta. Így mondhatni, ez lett
az első közös művünk. (Valamennyi nyilván járna nekem a József Attila-
díjból is, de ezt most hagyjuk.)
Aztán átköltöztünk egy disszidens operaénekes által elhagyott sashegyi
villa egyik felébe (amelynek másik felébe Erdei Sándor parasztíró, Erdei
Ferenc miniszter testvéröccse, az Írószövetség későbbi, 56-os titkára
vackolta be magát, az alagsorban pedig Leitner bácsi látta el a ház
körüli és ezen kívül minden bizonnyal a hatósági kapcsolattartási
teendőket). Saját bútoraink konkrétan persze eredetileg nemigen voltak,
ilyesmit a Párt erre a célra rendszeresített központi raktárából lehetett
faszolni. Hogy aztán oda honnan kerültek ezek a bútorok, azt drága
szüleim akkoriban nem érdeklődték meg. Ami azt illeti, az ő
felmenőiknek is voltak mindenféle veszteségeik, úgy látszik ez a pech a
nagy világfelfordulásban sokakkal megesett. (Apáméktól a jó
berettyóújfalusi népek vittek el mindent, inkluzíve a kertben elásott ezüst
eszcájgot is már a gettósítás másnapján, anyai nagyszüleim
kunszentmiklósi házát pedig az ott magát ideiglenesen elszállásoló
Tolbuhin marsall géhásai rendezték át, de olyan alaposan, hogy a saját
anyja se ismert volna rá – már ha egy református gimnáziumi tanári
lakásnak egyáltalán lenne anyja, amit erősen kétlek. Egyelőre ennyit a
bútorokról.)
Most, hogy már volt hol laknunk, és kezdett úgy kinézni, hogy esetleg
egyenesbe jövünk, és Sztálin is szerencsésen feldobta a talpát, most az
lett, hogy az apámat végleg kidobták a Szabad Néptől, sőt, egyenesen
állástalan munkanélküli lett. Nem mindjárt ellenforradalmár még akkor,
de mindenesetre gyanús alak, a Párt ellen lázadó kétes egzisztencia.
Persze ez is Sztálinnak köszönhető. Mert ha mondjuk a bajszos rém
mégsem hal meg, hanem mint Lenin, örökké él, akkor Rákosit sem
váltotta volna Nagy Imre a miniszterelnöki székben, így utóbbinak nem
lettek volna lelkes hívei sem, és amikor Rákosi később mégis sikeresen
bemószerolta Moszkvában és elüldözte Nagy Imrét, nem lázadoztak
volna az időközben hívéül szegődött revizionista kommunista írók és
újságírók sem.
Azt nem tudom, hogy az apám valójában tényleg lázadozott-e Rákosi
ellen, de tény, hogy nem mindig tudott lakatot tenni a szájára, és a
haverjai lázadoztak (Kuczka, Sarkadi, Méray, Kende), ő meg nyilván az
uszályukba került, hova máshova. Betlen Oszkár meg, a Szabad Nép
szektás főszerkesztő-helyettese amúgy is hosszú évek óta leste az
alkalmat, mikor tehet keresztbe a szerinte ideológiailag kevéssé fejlett
apámnak, és most elérkezettnek látta az időt, hogy minden korábbi vélt
vagy valós sérelméért bosszút álljon. És ezúttal még Horváth Marci PB-
tag főmufti sem menthette meg apámat a kirúgástól, mint azt már
korábban vagy féltucatszor megtette.
Szerencsére nem lettek rögtön kenyérgondjaink. Anyám továbbra is
falujáró riporterként dolgozott (akkoriban még nem hallottak gyesről meg
tekről meg mittomén mijük van ma a kisgyermekes anyáknak), apámnak
meg a régi haverjai szereztek mindenféle maszek munkát, úgymint
riportok a Nők Lapjában, különféle kamu rádiójátékok meg
filmforgatókönyvek, és lehetett előlegért pumpolni a különböző
jóindulatúan naiv könyvkiadókat is, ember nem hallott róla, hogy azt
később bárki visszakérné.
Rám meg közben vigyázott Vrubovszki Annus galgagutai illetőségű tót
sokszoknyás dadusom, akit a már kissé felcseperedett
unokatestvéreimtől örököltem, és aki a sashegyi fél villa
cselédszobájában lakott.
Később apámat – de addigra talán már kétéves is elmúltam – Toncz
Tibor grafikussal együtt egy évre kiküldték a népi Kínába, talán a Nők
Lapja közbenjárására, mert az Irodalmi Újságba meg oda, a nőknek
küldte szorgalmasan a távolból a lelkesítő hangú riportjait. Eredetileg
úgy volt, hogy talán ír majd valami könyvméretű grandiózus népi eposzt
is Mao Ce-tungék hősi építőmunkájáról, de valahogy nem bírta a
gyomra az akkoriban még európai ember számára nem eléggé
higiénikus kínai konyha remekeit. Ráadásul helyi meg grúz konyakkal
próbálta gyógyítani magát, s annak sem lett jó vége. Summa-summárum
szégyenszemre pár hónap, talán fél év után egészségi okokból haza
kellett zsuppolni, történetesen Moszkván keresztül.
1956-ot írtunk, ez volt a szovjet párt emlékezetes XX. kongresszusának
ideje. Amikoris Hruscsov megpróbálta a létező szocializmus minden
felszínre került hibáját és tömeggyilkosságát Sztálinra kenni, de még
nem nyilvánosan, nehogy az ellenség vérszemet kapjon, hanem zárt
ülésen, csak a megbízhatónak ítélt elvtársak előtt. Így aztán az ellenség
már másnap megismerte a Hruscsov-beszéd pontos tartalmát a Szabad
Európa rádióból, azonban a többiek, a nem-ellenség köznép, az orosz is
meg a magyar is, eleinte csak rémhírekből és pletykákból értesülhetett a
legújabb és legfontosabb politikai fejleményekről.
Az apám meg – a világvégi Kínából a civilizált Európába hirtelen
visszapottyanva – akkor még csak annyit hallott félfüllel valami
obskúrus, amúgy nyilván lehallgatott családi telefonbeszélgetés útján,
hogy a pesti íróhaverok már megint elégedetlenkednek, hogy szerintük
Rákosi Hruscsov ellenében is tovább nyomja a vad sztálini vonalat.
Hazafelé tartó apámat Moszkvában kedvesen vendégül látta a magyar
nagykövet, név szerint Münnich Ferenc, akit a Nádor utca korábbi
tábláiról ismerhetünk. És apám kérdezett: mi az igazság a fülébe jutott
kósza pletykákból, mi várja majd őt Pesten? Münnich joviálisan
felvilágosította, amennyire tudta és akarta. Elismerte, hogy bizony az
írók otthon morgolódnak, lázadoznak. És mivel nem volt hülye, sejtette,
hogy apám is bekapcsolódik majd az elégedetlenkedők kórusába. Látta,
hogy valami nagy balhé érik otthon, de kedvesen figyelmeztette őt: – Ha
adhatok egy jó tanácsot, lehetőleg ne maga kezdje.
Fotó: A történet hősei Szigligeten.