Posted by Millei Ilona
>Azon tűnődöm, milyen furcsa is az a kis magyar világ, amiben élünk.
Mintha nem is egy ország lennénk, mintha nem ugyanaz lenne a célunk:
egy jobb világ, amelyben mi is, gyerekeink is boldogan élhetünk, ám, ha
ez nekünk mégsem adatik meg, legalább a gyerekeinknek legyen sokkal,
de sokkal jobb élete a mostaninál. Tudjuk, ismerjük a kulcsot is hozzá:
jó, a jelenleginél sokkal jobb oktatás kell hozzá. Mégsem élünk annak a
lehetőségével, hogy ezt minden körülmények között biztosítsuk
valamennyi gyerekünk, fiatalunk számára.
Szorongva állunk a Moszkva téri, másoknak inkább Széll Kálmán téri
dugóban, sietnünk kéne, hogy odaérjünk időben, ahová indultunk, ám
ebben a csúcsforgalommal teli reggeli időszakban ez komoly kihívás. A
keresztforgalomnak zöldet mutat a lámpa, a zebrán pedig ismeretlen
fiatalok és idősebbek kifeszített molinóval, transzparensekkel a
kezükben beállnak szembe a zöldre váró autókkal. Amennyit el tudok
olvasni belőlük – „Felelősséggel tartozunk egymásért, tanár+diák+szülő”
„Szabad ország, szabad oktatás!” „Oktatásban nincs jobb/bal” – a többit
eltakarja a zöldre váró autók többi sora.
„Zebraszerda” van, villan át az agyamon, az a nap, amikor a szülők és a
diákok önszántukból, és mert fontosnak találják, kiállnak az oktatásért, a
jövőért, a tanárokért.
Ám ez az „Oktatásban nincs jobb/bal” tábla azért elgondolkoztat. Nem
kéne, hogy legyen, de mintha Magyarországon mégis csak lenne. Sőt,
hiába ötölünk és hatolunk, 2010 óta egész biztosan van.
Mondjuk az „ősbűn” az, hogy nekünk, magyaroknak a rendszerváltás óta
nem sikerült egy közös irányt megjelölni, mire is akarjuk megtanítani a
következő nemzedéket, kitalálni, mi az, amire szükségük van ahhoz,
hogy felnőttként boldogulni tudjanak, el tudjanak igazodni nem csak a
munka világában, de úgy általában a világban is. Persze, voltak
kísérletek, voltak új Nemzeti alaptantervek, pedagógus-
életpályamodellek, új tankönyvek is, de közmegegyezés hiányában egyik
rosszabb lett, mint a másik.
Hogy mégis azt mondom, 2010 volt az igazi választóvonal, az nem
amiatt van, hogy a Fidesz akkori győzelemre jutásával – meg sem várva
az épp aktuális oktatási reform kifutását – azonnal új irányt szabott az
oktatásnak, a cezúra inkább a Fidesz indítékának köszönhető. Annak az
indítéknak, hogy milyen szerepet is szán az oktatásnak. Pontosabban az
országnak. Merthogy ez a kettő összefügg. Nem véletlenül mondta
Nobel-díjasunk Szent-Györgyi Albert, hogy „olyan lesz a jövő, mint
amilyen a ma iskolája.” Tényleg olyan lesz. S míg ezt a Szent-Györgyi
idézetet minden oktatáspolitikus figyelmébe ajánlják, úgy tűnik, a Fidesz
oktatáspolitikusai ezt tartják a legkevésbé a szemük előtt.
A Fidesz ugyanis nem „kiművelt emberfők” sokaságát akarja látni. Sőt!
Korai szelekcióval, leromlott, és egyre romló állami közoktatással, egy
szűk elit és egy széles szolgahad kialakítására formált, elavult és ósdi
oktatási rendszerrel próbálja az országot a jövőbe vezetni.
„Magyarország felemelkedésének elsődleges gátja és egyben fő kitörési
pontja a közoktatás. Gátja, mert legyen szó bármilyen megoldandó
társadalmi problémáról, a szegénység újratermelődésétől a
munkaerőpiac illeszkedési zavarain át a magyarok kiugróan rossz
egészségügyi mutatóiig, előbb-utóbb a közoktatás elavult és alacsony
hatékonyságú rendszeréhez jutunk. A magyar közoktatás erősíti,
ahelyett, hogy kiegyenlítené a társadalmi esélykülönbségeket; nem látja
el a majdani munkavállalókat a munka világában való boldoguláshoz
elengedhetetlen tudással és készségekkel; ahogy a tudatos állampolgári
léthez elengedhetetlen képességekkel sem.” Ezt Boros Tamás, az
Egyensúly Intézet igazgatója mondta idén februárban egy konferencián
az oktatásról.
Most, az erőltetett akkumulátorgyár-építések idején gazdasági
szempontból is bebizonyosodott az eleve elhatározott Fidesz-irány: a
Fidesz-kormány az alacsony hozzáadott értékű, exportnak kitett
gazdasági szektorokra, összeszerelő üzemek létesítésére helyezte a
hangsúlyt, és még csak az sem érdekli, hogy a magyar lakosság 70
százaléka nem ért egyet a terveivel. Holott Magyarországnak – és ez
megegyezik a választópolgárok akaratával is – Magyarországon magas
hozzáadott értékű, tudásalapú gazdaságot kellene építeni, az oktatásra,
a tudományra és az innovatív K+F szektorra kéne helyezni a hangsúlyt.
Gondoskodó és esélyteremtő államot kellene létrehozni, olyat, amelyben
az állam az oktatást, az egészségügyet és a szociális ellátórendszert
fejleszti – ahogy azt az MSZP parlamenti frakciójának vezetője, Tóth
Bertalan is hangsúlyozta egy minapi háttérbeszélgetésen.
És bármennyire is forgatjuk, mégis csak az oktatás lenne az egyetlen
kitörési pont, amivel ezen az ellentmondáson – és persze magunkon, az
ország állapotán is – segíteni tudnánk.
A múlt tapasztalatai ugyanis azt bizonyítják, a kis méretű, természeti
erőforrásokban szegény országoknak egyetlen módja van arra, hogy a
gazdagabb országok ligájába jussanak, és ez nem más, mint az
emberekbe való befektetés. A XX. század sikertörténetei, olyan
országok felemelkedése, mint például Finnországé, de már Portugáliáé
is, azt bizonyítja: az előre lépésnek elengedhetetlen feltétele az emberi
erőforrásokra való hosszú távú, kormányzati ciklusokon átívelő fordítás.
A ma elképzelhető összes befektetés közül az egyetlen, ami igazán
megtérül, az az általánosan magas minőségű közoktatás.
A legfontosabb teendőnk legelőször is az lenne, hogy azt a sok hiányt,
ami jelenleg az oktatásban van: a jövőképét, a teljesítményét, a
pedagógusokét, a hatékonyságét, az autonómiáét, az esélyhiányt
felszámoljuk. Elsősorban és legsürgetőbben pedig a pedagógusokét.
Úgyhogy hajrá „Zebraszerda”, hajrá ellenálló diákok, pedagógusok, hajrá
szülők! Pártpolitikai szempont és politikai hitek nélkül tényleg
felelősséggel tartozunk egymásért és a jövőért is. Mindannyian!