Gyereknemzés, a szerencsejáték

Marad hát a kérdés, miért fogalmazódnak levelek Franklinnek – a fiatalnak, majd a korosodva megjelenőnek is. Az utóbbi elvált volna Evától? Később kiderül: igen, bár nem egészen úgy, ahogy általában válni szoktak a párok…

Az amerikai Lionel Shriver regénye alapján írt – fiktív gyilkossági esetet és körülményeit feldolgozó – darab központi témája az anya lelki kitárulkozása. Dilemmáinak sora, bűntudatának boncolgatása. De ez sem egészen az, mint aminek elsőre látszik. A jelenből beszélő Eva (Pelsőczy Réka ragyogó alakításában), évtizednyi többlet-tudással, bölcsességgel nemcsak a múltbeli önmaga és fiatal férje (Hartai Petra és Böröndi Bence) között elhangzottakra rezonál. Életük, kapcsolatuk akkori eseményeit értelmezve egyre többet árul el a jelen tragédia részleteiről. Így bontakozik ki a dráma teljes valósága a darab végére…

Aki arra gondolt, hogy némely levél a börtönben lévő fiúnak szól, azt a helyes értelmezéshez tereli, hogy Eva a nevén szólítva sürgeti Franklint – főként Ilyés Róbertet, bár értelmezésem szerint valójában már az ifjú apát is könyörögve kérte: „Beszélnünk kell Kevinről”.

Beszél tehát a négy szereplő: a fiatal és a mai anya, illetve a két életkorban megjelenő apa (itt el kell tekintenünk attól a dramaturgiai félrevezetéstől, hogy valójában már csak a fiatalabb Franklin tudhat megszólalni). A rendező Berzsenyi Bellaagh Ádám bravúrosan kapcsolja egymáshoz a múltban, félmúltban, illetve az ’új időszámítás’ szerinti (azaz a sorozatgyilkosság napján kezdődő) mában elhangzó mondatokat. A szinte kellékek nélküli színpadon zajlik minden, ahol sikerül helyszínt és tereket (még szülőszobát is) hitelesen megjeleníteni, kizárólag székek ülőkéinek forgatásával. A szellemes, ügyes rendezés dinamikussá változtatja ezt a szinte kopár, minimalista közeget, melyet súlyos mondatok töltenek ki és be. (Itt kell megemlítenem a kézenfekvő, ugyanakkor szellemes megoldást: a történetet áthatja a már bebörtönzött Kevin sorsa, aki még öt évet tölt ott – és minden szereplőnek a ruháján feltűnik az ottani börtönviselet narancs színe. Jelmez: Pető Kata).

A négy szereplő – egymástól véve át a szót – az időben utazgat. A jelenből a múltba vált, majd onnan újra vissza napjainkhoz, s eközben a néző Kevin családja életének sodrába kerül. Megismerjük a köztük lévő vonzás-taszítás apró elemeit, végül a fatális végkifejletet. Mindebben segítségünkre van a hat különböző alak (Franklin anyja, nőgyógyász, ügyvéd, egy kiskorú elítélt anyja, iskolaigazgató, riporter) szerepébe bújó Takács Katalin.

Drámai érzéseket hív elő Eva: „Olyan boldogok voltunk! Miért tettük fel mindenünket erre a gyereknemzés nevű szerencsejátékra? (…) Az a fajta nő vagyok, aki még egy olyan visszavonhatatlan valamit is meg tud bánni, mint egy gyerek. Kevin se tekintette mások életét visszavonhatatlannak – nem igaz?” – idézem a gyerekvállalásra majd a gyilkosságokra utaló szavakat (a színház dramaturgjának jóvoltából kölcsön kapott szövegkönyv alapján).

Nem tisztázott félreértések, cinikus jövőlátás a fiatal feleség-férj párbeszédében: „Félek, mostantól fogva minden, ami velünk történik, az szörnyűség lesz. Ha Kevin előtt valaki megkér, hogy soroljam fel a szülővé válás árnyoldalait, itt a tíz pont: Veszekedések. Kevesebb (semmi!) kettőnkre jutó idő. Idegenek (kölykök és szüleik). Úgy fogok kinézni, mint egy tehén. Természetellenes önzetlenség, vagyis gyerekem érdekében kénytelen leszek lemondani bizonyos dolgokról. Az utazások megritkulása. Őrjítő unalom. Megszűnik a társasági élet. Lecsúszás a társadalmi ranglétrán. – Érdekes, az hogy a fiamból gyilkos is lehet, nem került fel a listára.” Eva megfogalmazása máshol is tud morbid, cinikus lenni. Amikor tettét felidézve Kevin (a figurát igen meggyőzően alakító Fröhlich Kristóf) így fogalmaz: „Én pontosan tudtam, mit csinálok. És újra megtenném.” – Eva akasztófahumorral így reagál: – „Megértelek. Végül is olyan jól sikerült.”

Eva tehát beszélőre jár, s fia ilyenkor foghegyről válaszolgat neki, utálkozó sziszegéssel préselve ki a szót: „anyuci”. Megtárgyalják, ki mennyire gyűlölte (gyűlöli?) a másikat. A néző pedig folyamatosan azt mérlegeli magában (de most, ahogy újragondolom, én is), mekkora a szavak valóságtartalma? Mennyire volt ez igaz a múltban, és mi a helyzet a jelenben? Hiszen azt halljuk, Kevin cellájának falán egyetlen dísz: Eva fotója. Elvégre „a gyilkosság-sorozat után minden más fénytörésbe kerülhet – jegyzi meg Eva. – 1983. április 11-én fiam született, én pedig semmit sem éreztem. Az egyperces csecsemő elutasította a mellemet, én meg cserébe őt utasítottam el. És attól a pillanattól fogva olyan kegyetlenséggel harcolunk egymással, amit már-már csodálok… Három nap híján 18 év után végre kijelenthetem, túlságosan kimerült, túlságosan zavarodott és túlságosan magányos vagyok ahhoz, hogy tovább harcoljak, és ha csak végső kétségbeesésből vagy lustaságból is, de szeretem a fiamat. Még öt évet le kell töltenie valamelyik felnőtt börtönben, és fogalmam sincs, milyen ember fog kijönni onnan. De akkor is, az én rozoga kis házamban van egy külön hálószoba. Az ágytakaró egyszerű. A könyvespolcon ott a Robin Hood egy példánya. És mindketten tiszta lappal indulunk.”

A darab egyik fő kérdése tehát az anyaság vállalása. Eva szavait pontosan érti mindenki, akinek a sorsa úgy hozta, hogy anya lett: „Nem mertem szembenézni azzal, hogy már előre nehezteltem valakire, aki még meg se született… Észrevetted már, hogy a terhességet milyen sok film ábrázolja parazitafertőzésnek? (…) minden nő, akinek szétrohadtak a fogai, megritkultak a csontjai és kijött az aranyere, tudja, milyen megalázó árat kell fizetni egy kilenc hónapig albérletben tartott ingyenélőért”.

A felelősségkeresésben, az önvád feldolgozásában akaratlan társa Evának a beszélőn megismert – egy másik gyerekrabhoz érkező – nő. „Mindig az anya a hibás, nem? Azért rossz a gyerek, mert az anyja alkoholista vagy drogos. Az anyja hagyja, hogy elvaduljon, ő az, aki nem tanítja meg, mi a különbség jó és rossz között. Az anya nincs otthon, mikor a gyerek hazajön az iskolából. Az persze nem számít, ha az apja piál, meg sose jár haza.”

Eva monológja egy ponton túl valamiféle összegzésig jut: „Nem tudom, hogy tényleg megbántam-e Kevin létét már a születése előtt. Nehéz felidézni ezt az időszakot anélkül, hogy az emlékeimet meg ne mérgezné az intenzív megbánás, amit a későbbi években éreztem. Vajon az a csütörtök az én hibám volt? (…) Akár az ártatlanságom, akár a bűnösségem mellett döntök, mit számít? Ha megtalálom a jó választ, akkor hazajössz?” – teszi fel az irracionális kérdést halott férjének, evvel bizonytalanítva el, hogy a továbbiakban van-e értelme bárminek: van-e még jövő.

Igen, ezek a levelek a túlvilágra mennek – Eva ezért nem adja postára őket, és persze ezért lehet csak elképzelt minden válasz a férjtől. És ha mindezek után a néző még mindig a felelősséget keresi, érdemes figyelni Eva szavaira, melyekben a gyerekszülésre utal: „Arra gondoltam, ha egy nő a maga erejéből képtelen felnőni egy ilyen alkalomhoz, akkor semmire sem számíthat, a világ attól a pillanattól kezdve a feje tetején áll.”

A színdarabot – micsoda egybeesés – anyák napján láttam. De nem feltétlenül térnék ki az időzítés szimbolikus üzenetére, inkább arra, hogy ez a téma minden korábbinál időszerűbb napjainkban. Az Egyesült Államokban lassan már senkit nem tud meglepni, ha egyre újabb hírek érkeznek halálos áldozatokat követelő iskolai lövöldözésekről. Shriver fikciója: Kevin gyilkos akciója előtt a valóságban is történt egy hasonló eset. Napjainkban pedig azt követhetjük nyomon, hogy az újra hatalomba törekvő jobboldali (republikánus) amerikai politikusok miként védik (foggal-körömmel) a fegyvertartás jogát. E jog körül is parázs vita alakult ki Eva és Franklin között. Mennyire egyet lehet érteni Eva meglátásával: „Ha nem tudtak volna fegyvert szerezni, akkor elkezdenek macskákat rugdosni vagy lekevernek egy-két pofont az ex-csajoknak. Lett volna egy kis orrvérzés, aztán szépen mindenki hazamegy depis zenét hallgatni.”

Azonban az USA-ban, ahol több a lakosságnál tartott lőfegyver, mint a népesség száma, igen könnyű a fegyverhez jutás – de sajnos, nem csak ott. Történetesen éppen május elején érkeztek hírek Szerbiából, hogy két egymást követő napon történt tucatnyi halottat maga mögött hagyó, véletlenszerű (random) céltalan lövöldözés. Csak úgy, indulatból – és ez akár divatot is képes teremteni. A balkáni háború óta tömérdek lőfegyver maradt a szerb civil lakosság birtokában. Azok az elrejtett puskák egyszer el fognak sülni – épp ahogy Csehov megfogalmazta: Ha az első felvonásban egy puska lóg a falon, akkor az a harmadikban el kell hogy süljön. Vagyis a színpadon látottak tragikusan időszerűek napjainkban…

„Hiányzik az apád, Kevin. Még mindig beszélek hozzá. Sőt: leveleket írok neki. Ott állnak egy nagy kupacban az íróasztalomon, mert nem tudom a címét. A húgod is nagyon hiányzik. Tizenegy embert öltél meg. A férjemet. A lányomat” – mondja Eva és lezáró szavaival megismételjük sokak – nem csak a darab nézőinek – végső, és egyetlen igazán fontos kér(d)ését: „Nekem sosem árultad el. Úgyhogy kérlek, nézz a szemembe: és áruld el, miért…”

Fotók: Gergely Bea

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
Rendezte: Berzsenyi Bellaagh Ádám
Fordította: Komló Zoltán
Dramaturg: Németh Nikolett

Szereplők

Kevin – Fröhlich Kristóf
Eva, Kevin anyja – Pelsőczy Réka m. v. és Hartai Petra
Franklin, Kevin apja – Ilyés Róbert és Böröndi Bence
Gladys, Franklin anyja (és még öt szerepben) – Takács Katalin
Celia, Kevin húga – Koós Boglárka e. h.

Díszlet: Sokorai Attila
Jelmez: Pető Kata
Zene: Keleti András

Budaörsi Latinovits Színház