Uncategorized

Lugas

Posted by

Bojár Iván András

>Pár napja otthon jártam. Hivatalosan úgy illene mondanom: a házban, ahol valaha éltem. Mégsem fedné a valóságot, hisz ez a budavári Úri utcai ház mindig otthonom marad, amíg élek. Nem tudok változtatni ezen: visszatérő álmaim, megszokott tereim iránt sejtjeimben élő alapvető igényem, ezeket a kérdéseket helyettem döntik el. Fél évszázadot töltöttem az ottani falak közt, ezt semmissé tenni, képtelenség. Nem bánom, hogy már nem oda járok haza esténként, jártam 18.000 estén át eleget, de ettől még nem tud távoli idegenné, nem otthonommá válni az épület, amely életem legfontosabb eseményeinek színtere volt. A Földnek az a pontja, amihez legtöbb közöm van akkor is, ha soha többé nem nyitok be a házunk kapuján.
Szóval otthon jártam, egykori szomszédomat, a nagyszerű fotóst, Hauer Lajost kerestem fel. Két-háromévenként adódik valami gyakorlati ok, amiért meglátogatom. Most is ez történt, hamarosan nyíló kiállításának ügyében egyeztettünk. Minden ilyen látogatás előtt némi drukk, szorongás dolgozik bennem, nyilván indokolatlanul, de nem tagadhatóan. Aztán, amikor a kapun belépek, ahogy évtizedeken át, visz a lábam, izommemóriámban rögzült rutin dolgozik, nem a tudatom.
Valahányszor házunk udvarán járok, a változásokkal kapcsolatos csodálkozás és a soha nem múló, ugyanúgy ismerős hangulatok jelenlétének kettőssége nyűgöz le. És mindenekelőtt a lugas. Az olaszos architektúrára kapaszkodó vadszőlő, borostyán csodás függönye. Ma már e növények töve nem is kar, inkább erős combvastagságú. Harsog bennük az élet. Szinte hallani az indákban futó nedvek áramlását.

Ezeket a repkényeket apám ültette, hatvan éve már. Apám negyedszázada halott, de jótéteménye máig naponta árasztja az örömöt azoknak, akik fogékonyak rá. Akik tudják, hogy minek mi az értéke. Mit ad a házfalat hűtő százezernyi levél a nyári forróságban. Hogyan adják vissza az emberek által beszívott és széndioxiddá alakított oxigént nekünk, embereknek.

Még nem sikerült olyan helyen élnem, ahol legalább egy bornírt marha ne rontott volna az élet ellenébe, ne akart volna fát vagy növényt ölni, életet pusztítani. Itt is lakik egy materialista világába belészorult hitvány, szánalmas személy, aki mint gyerekkoromban a házat telehőbörgő munkásőr, most ő jelent veszélyt a ház egészségére, szépségére, apám repkényére. Szorongva gondolok rá, hogy ez a mai emberellenes rezsimbe mélyen beágyazott valaki mikor érvényesíti pusztításkényszerét, mikor tesz, ahogy tett a munkásőr annak idején, valami ártó lépést a növény ellenébe. Akkoriban egy reggel arra ébredtünk, hogy valaki éjjel elvágta a növény még nem erős comb, csupán hüvelykujj vastagságú tövét. Miután felfedeztük, apám szorosan összekötötte, rögzítette a kettészelt részeket, máig látom az évekig fennmaradt gyolcsot, s a szár idővel szerencsésen összeforrt. Ma már a találkozás pontja sem kivehető, noha évekig látszott a helye.
Hauer apró fényképezőgépet húzott elő, s leültetett oda, ahol az első lépéseimet tettem, majd kisgyerekként tényleg hátulgombolós kantáros rövidgatyában játszottam, ahol kamasz koromban egyetemi érettségire, felvételire tanultam, nyári délutánokon apámmal ebédeltünk.
Készült három fotó: Magam, a szék, ami vendégül fogadott, és Lajos Hauer képe. Ez így egy történet. Bárki bármit e röpke képregénybe láthat. Én az életbe indulásom, majd családom széthullásának zsákutcás történetét látom belé. Egykori konyhánk ablakát, hol hajnalonként rutinos gyorsasággal másztam be, amikor buliról sompolyogtam vissza. Az ablakot, ami aztán kislányom babaszobájának ablaka lett. Szépséget, szomorú fordulatokat, veszteségeket, áldást.

Egészsségére, szépségére, apám repkényére. Szorongva gondolok rá, hogy ez a mai emberellenes rezsimbe mélyen beágyazott valaki mikor érvényesíti pusztításkényszerét, mikor tesz, ahogy tett a munkásőr annak idején, valami ártó lépést a növény ellenébe. Akkoriban egy reggel arra ébredtünk, hogy valaki éjjel elvágta a növény még nem erős comb, csupán hüvelykujj vastagságú tövét. Miután felfedeztük, apám szorosan összekötötte, rögzítette a kettészelt részeket, máig látom az évekig fennmaradt gyolcsot, s a szár idővel szerencsésen összeforrt. Ma már a találkozás pontja sem kivehető, noha évekig látszott a helye.

Hauer apró fényképezőgépet húzott elő, s leültetett oda, ahol az első lépéseimet tettem, majd kisgyerekként tényleg hátulgombolós kantáros rövidgatyában játszottam, ahol kamasz koromban egyetemi érettségire, felvételire tanultam, nyári délutánokon apámmal ebédeltünk.

Készült három fotó: Magam, a szék, ami vendégül fogadott, és Lajos Hauer képe. Ez így egy történet. Bárki bármit e röpke képregénybe láthat. Én az életbe indulásom, majd családom széthullásának zsákutcás történetét látom belé. Egykori konyhánk ablakát, hol hajnalonként rutinos gyorsasággal másztam be, amikor buliról sompolyogtam vissza. Az ablakot, ami aztán kislányom babaszobájának ablaka lett. Szépséget, szomorú fordulatokat, veszteségeket, áldást.

CímKép: Hauer Lajos fotója