Posted by Hargitai Miklós
>Nagyon rég akartam már erről írni, de ennél jobb alkalom egy darabig biztosan nem lesz.
>Nagyon rég akartam már erről írni, de ennél jobb alkalom egy darabig biztosan nem lesz.
Évek óta figyelem őszinte csodálattal (és néha hasonlóan őszinte döbbenettel) ami a CséBé csoport körül zajlik. Maga a történet 2021. elején kezdődött, amikor leégett a csíksomlyói romatelep egy része, és több mint 200 ember vált néhány óra alatt hajléktalanná. Ez „az” a Csíksomlyó, ahol a pápa is járt; amelynek búcsúja minden évben a határon inneni és túli magyarok jelentős seregszemléje; ahová Budapestről különvonatok és különbusz-karavánok indulnak, és ahova elzarándokolni (legalább egyszer) bizonyos körökben nemzeti minimumnak számít.
Ha azt gondolnánk, hogy ennyi jólelkű magyar aprópénzből is összedobja, ami a fedél nélkül maradt nemzettársaknak ahhoz kell, hogy ismét tető legyen a fejük fölött (talán elfelejtettem kellőképpen hangsúlyozni: magyarul beszélő, magyarul gondolkodó, magyarul imádkozó, színmagyar identitású romákról van szó) – nem is tévedhetnénk nagyobbat.
A csodálatom tárgya, hogy ebben a kétségbeejtő helyzetben – gyermekes családokat érint, akiket átmenetileg egy sportcsarnokban, majd az adott éghajlaton téli szállásra alkalmatlan, hőszigetelés nélküli, kifűthetetlen, párásodó, penészedő konténerekben szállásoltak el – néhány áldozatkész és találékony civil milyen sokra képes értük, két állam (a magyar és a román) teljes nemtörődömsége közepette is. Én egy ottani újságíró kolléganő, Csata Orsolya FB-ismerőseként, az általa posztolt kis írások, képek, videók révén ismertem meg ezt a szó legjobb értelmében véve példamutató közösséget. A CséBé eleinte futókörnek indult, azzal a céllal, hogy olyasmivel kössék le az otthon híján a biztonságérzetüket vesztő gyerekeket, ami feladatot, sikerélményt, önbizalmat ad nekik. Idővel került futócipő, futómez is (innen-onnan, ilyen-olyan, de nem ez számít, hanem például az arcuk, amikor megkapták), aztán a kezdeményezés valahogyan terebélyesedni kezdett. A fiatal nőket varrni tanították, a férfiakat vezetni, a gyerekeket programozni és robotot irányítani, orvosi ellátást, kirándulásokat, programokat szerveztek számukra – de már az is láthatóan hatalmas motiváció volt, hogy szóba álltak velük, és segíteni akartak nekik.
Egyszóval csodáltam/csodálom a CséBé működtetőit. Ugyanakkor döbbenten figyelem, hogy ezek iránt a roma származású csíksomlyói magyarok iránt milyen végtelen részvétlenséget mutat mindenki, akinek az lenne a dolga, hogy segítsen (nemzetpolitika meg összetartozás jeligére). És hogy mennyi előítélettel viseltetnek irántuk, mennyiszer beléjük rúgnak még azok is, akikkel évszázadok óta sors- és nyelvközösségben élnek.
Most vasárnap, május 21-én részint Csíkszeredában, részint pedig Malagától Londonon át Budapestig Európa számos pontján értük futnak, nekik gyűjtenek adományokat olyan emberek, akik osztoznak az itt leírt csodálatban illetve döbbenetben. A programot, amibe ez a segítségnyújtási lehetőség illeszkedik, FussNekiCsík-nak hívják (https://www.facebook.com/fussnekicsik), lehet csatlakozni, pénzt küldeni (aki megengedheti magának) – a CséBé-nek szánt küldeményeket a Right Alapítványnak kell címezni. Az összegyűlt adományokból sífelszerelés lesz a gyerekeknek, de talán nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy érezzék: nincsenek egyedül; ők is részei ennek a tágabb közösségnek, amelyet emelkedettebb pillanatainkban magyar nemzetnek szoktunk nevezni.