Ünneplés, üdvrivalgás, kételyek

Bóta Gábor
>Eszenyi Enikő színpadra való visszatérésének premierjén nincs hatásos,
fogadótapssal kísért, primadonnás bejövetel. Nem ünnepelteti magát
kapásból, hogy íme újra itt van, változatlanul bombaformában van. De az
előadás végére persze eléri, hogy álló vastapsban, és üdvrivalgások
áradatában legyen része.
Nagy színésznőt játszik a nagy színésznő a Játékszínben, a
Csodálatos vagy, Júlia! című darabban, ami Somerset Maugham 1937-
ben megjelent Színház című regényéből készült. Az esemény azért
különleges, mert ezzel a premierrel tért vissza a színpadra, miután
kényszerűen lemondott a Vígszínház igazgatói posztjáról. Sokan sok
mindennel, közel sem csekélységekkel vádolták, a társulat döntő
többsége is hangot adott annak, hogy nem őt kívánja látni a direktori
székben. Eszenyi érdemben meg sem nyikkant, azt képviselte, hogy
nincs itt semmi látni- és hallani való. Bocsánatot így aztán pláne nem
kért, ahogy ezt Marton László egykori évtizedekig igazgató, majd
főrendező megtette, akit amúgy ő távolított el a színházból. A Fővárosi
Önkormányzat vizsgálatot indított, majd nem érezte kötelességének,
hogy a részletes eredményét az orrunkra kösse. Állítások tömkelege
maradt totálisan reflektálatlanul. Eszenyi amióta a Vígből el kellett jönnie,
rendezett már Csengeren, Kecskeméten, Szolnokon és külhonban is, de
színpadra most lépett először. Illetve februárban már eljutott a fotós
főpróbáig, de valószínűleg a felfokozott várakozástól, a bizonyítási
kényszertől, rosszul lépett, elesett, az egyik csuklóját eltörte, emiatt
kellett májusra halasztani a premiert.
Jókora vörös szőnyeg vezetett az utcáról a színházba, hogy már a
bejáratnál érezzük annak a súlyát, nem akármilyen eseményre jöttünk.
És persze már az utcán, az előtérben jó néhányan akár felfokozott
izgalommal vitatkoznak Eszenyiről. Hogy például szabad-e játszania,
vagy sem? Vagy először tisztázni kellene mindent, netán bocsánatot
kérni. Ez valóban dilemma lehet, de azért „vérszagra gyűl az éji vad”,
zsúfolt, pótszékes ház van, és nyilvánvalóan az lesz még hosszú ideig,
mert Eszenyi jelentős művész, és gondja is volt rá, hogy mindig az
érdeklődés középpontjában legyen, ezért akár celeb közeli feladatokat is
elvállalt.
A bejövetelkor most megtartóztatja magát, pedig könnyedén, csípőből
meg tudná csinálni, hogy rögtön amikor meglátjuk, azon nyomban
kitörjön a tapsvihar, hiszen rafinált színészi eszközök tárházával
rendelkezik. De ezúttal kezdetben szerény, ami persze szintén lehet
rafinéria is. Az előadás legelején sötét lesz, és mire megint felgyulladnak
a fények, ott guggol az összezárt függöny előtt. Végig néz rajtunk, tán
erőt is merít belőlünk. Eszembe jut az a pillanat, amikor Latinovits Zoltán,
a nagy szerelme hirtelen halála után Ruttkai Éva először jött ki a
publikum elé a Parancsolj velem, tündérkirálynő! című estjén, a Korona
Cukrászda pódiumára. Ő is bátortalanul, segítségkérően, végig nézett
rajtunk, majd azt rebegte, hogy „Most már kevésbé félek.” Ilyet Eszenyi
valószínűleg nemigen mondana, ő szeret határozottnak, akár
keménynek is mutatkozni, de feltehetően ő is félt. Ennyi idő után újra
színpadon lenni, óriási várakozásnak megfelelni, pokoli nagy teher lehet.
A Németh Ákos által a Játékszín deszkáira alkalmazott történet szerint
az ünnepelt, öregedő színésznő, akinek a férje a direktor, belehabarodik
a fiatal könyvelőjükbe, aztán majd kihabarodik belőle, és minden megy
tovább a régi kerékvágásban. Tulajdonképpen dióhéjban ennyi, ami így
meglehetősen banális. De Maugham jó író volt, temérdek erőteljes,
elmés, epés mondattal, így a háromszög történet regél a színház
természetrajzáról, sztárságról, a házasságról és annak válságáról, az
időskor elérésekor kitörő pánikról, munkáról, magánéletről, miegyébről,
még a művészet mibenlétéről is.
A Játékszínben, Szikora János rendezésében, mintha kezdetben csak a
banális históriát játszanák, azt se túl vibrálóan. Komótosan, némiképp
unalmasan csörgedezik a cselekmény, megtudjuk, hogy ki kicsoda, mit
akar, amit amúgy sem túl bonyolult tudni. Nincs kapásból vibrálás,
poénok özöne, felvillanyozottság, ami, ha Pásztor Erzsi játszaná a
házaspár mindenesét, rögvest lenne, bizonyság rá a Fergeteges
találkozás előadása a Turay Ida Színházban, aminek szinte valamennyi
pillanatában meglepő energikussággal brillírozik. Tán azért is szállt ki a
produkcióból, amikor kiderült, hogy elhalasztják a premiert, mert két
dudás nem fért meg egy csárdában. De Eszenyi nem ezt az utat
választja, amit persze ugyancsak meg tudna csinálni. Azt az utat sem,
amit egykor szintén a Játékszínben, ugyanebben a darabban Almási Éva
járt, hogy eljátszott egy úgy istenigazában nagy színésznőt, aki abszolút
válságba került magánéletileg, emberileg, szakmailag, és meglehetősen
mélyről tornázta vissza magát a számára elfogadható létezésbe.
szenyi az első részben inkább egy tűzbe jövő bakfist alakít, ugrabugrál,
csaknem röpköd, epekedik, csábosan mutogatja váltig formás lábait,
ugyanúgy rajong ahogy a fiatalember rajong érte, és ugródeszkának is
tekinti, de ezt ekkor mintha észre sem venné, miközben leuralja a derék,
feltörekvő könyvelőt, mint ahogy bárkit igyekszik totálisan leuralni. Lelkes
Botond könyvelője nem a szokásos snájdig szépfiú. Pluszkilók is vannak
rajta. De eljátssza, hogy fölöttébb imponál neki ez a körbeajnározott,
Zoób Kati szemrevaló toalettjeiben pompázó, agyoncsodált színésznő. Ő
is csodálja egy ideig, míg túlzottan ki nem mutatja veszélyes ragadozó
voltát. Julia Lambertnek, a nagy nőnek pedig valószínűleg kell a „friss
hús”, kell a hódítás sikere, hogy több évtizednyi korkülönbséggel is
magába szédítsen egy ifjút, és kell, hogy borsot törhessen a férje orra
alá.
Hirtling István olyan alapjában véve magabiztos férfit játszik, aki fel sem
vesz egy kis megcsalást. Fess, magabiztos, jól öltözött, jól fésült,
sikeres. A Mosolygó Sára által megszemélyesített önjelölt
színésznőcskével vesz egy kis revansot. Aztán csak meginog ő is, de ez
meglehetősen rövid ideig tart. Feszült pengeváltásai, kifejező
szempárbajai vannak a nejével. Egyikük sem akar engedni a 48-ból, de
végül, bár nem mondják ezt ki, hallgatólagosan mindketten,
kompromisszumosan engednek. Varga Mária mindenese drukkol is
nekik, de szúrós elmésségeket szarkasztikus éllel oda is mondogat, és
egy alkalommal még afféle vitustáncot is jár, amiért nyiltszíni tapsot
zsebel be. Baronits Gábor a házaspár fiaként furcsálkodva téblábol
közöttük. Szőlőskei Tímea színházi vállalkozóként iparkodik elrendezni a
dolgokat.Néhány táncos növendék, Bóbis László koreográfiája szerint,
olykor feltűnik, és hamar letűnik.
A második rész klasszisokkal jobb mint az első. Kovács Yvette Alida a
célnak megfelelő, de nem fényűző díszletében, Eszenyi ekkor már
széles érzelmi és technikai amplitúdón játszik. Szórakoztat, és olykor
már-már megrendít. Azt érzem, mégiscsak jó, hogy újra játszik, ez a
dolga, miközben az erkölcsi, etikai dilemmák nem párologtak el a
levegőben. Kétszer énekli el Bleyer Pál-Darvas Szilárd Színésznő
vagyok című kupléját, másodszorra már mélyről jövően, megrázóan, a
saját hitvallásaként. Ahogy előadja, abban fájdalom van, bizakodás,
elszántság arra, hogy ezt a pályát, ha törik, ha szakad, folytassa. Ekkor
egyértelműen érződik, hogy nagy színész.
Naná, hogy kitör az álló vastaps, az ováció. Többen mondják, hogy
tulajdonképpen magát is játszotta, de ekkor már nyilvánvalóan Eszenyi
Enikő, aki ismét fürdik a fényben, az ünneplésben, ami letagadhatatlanul
lételeme.
(pepitamagazin.com)