Sok minden megváltozhat, és nem a magyarok javára

Markó Béla
>Románia Amerika-párti, Magyarország Amerika-ellenes. Románia szinte
kényszeresen próbálja teljesíteni a brüsszeli kritériumokat,
Magyarország lerázná magáról Brüsszel igáját. Románia feltétel nélkül
aláveti magát a NATO- és EU-igényeknek Ukrajna támogatásában is,
Magyarország többnyire különvéleményen van. Magyarország hagyta,
hogy a visegrádi együttműködés léket kapjon, Romániának pedig
valószínűleg megfelel ez, hiszen ily módon átrendeződnek a térségben
az erőviszonyok.
Markó Béla: Új világrend minden bizonnyal nem lesz, de sok minden
megváltozhat, és nem a magyarok javára
„Az önök kormányának is segítenie kellene ebben” – fordult hozzám a
kilencvenes évek második felében egy kormánykoalíciós egyeztetésen a
legnagyobb kormánypárt, a román Nemzeti Kereszténydemokrata
Parasztpárt elnöke, Ion Diaconescu. Felkaptam a fejem: „De elnök úr, a
mi kormányunk ez, itt Bukarestben. Beszélünk persze a magyar
miniszterelnökkel, hogy segítsenek.” Pillanatnyi zavar után a parasztpárt
első embere, aki akkor a román Képviselőház elnöke is volt, elnevette
magát, derültek a többiek is.
Ion Diaconescu ahhoz az 1989 után ismét szóhoz jutott
politikusnemzedékhez tartozott, amelynek kiemelkedő tagjai hosszú
éveket töltöttek börtönben az ötvenes-hatvanas években. Egyesek
közülük egészen fiatalon, már a két világháború között is politizáltak.
Annak ellenére, hogy enyhén szólva sem ez a párt, sem a Nemzeti
Liberális Párt nem volt magyarbarát annak idején, ekkor képesek voltak
váltani, és akár taktikai megfontolásból, akár őszinte meggyőződésből,
de partneri viszonyt alakítottak ki velünk, és néhány évnyi ellenzéki
együttműködés követően 1996-ban közösen alakítottunk kormányt.
Mondanom sem kell, nem volt könnyű, hosszú viták után jutottunk végül
is erre a történelmileg is előzménytelen megállapodásra, hogy a
Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) belép az új
kormányba. NATO-felvétel, EU-felvétel előtt voltunk, és nyilván ez a
közös cél is kellett ahhoz, hogy ők is, mi is túltegyük magunkat az
előítéleteken.
Arra már nem emlékszem, hogy éppen mihez is kellett volna a segítség
Magyarországtól, amikor a parasztpárti elnök azt a különös kérést
nekem szegezte. Egyébként sem volt példátlan, hogy úgy kezeltek
minket, mint előkelő idegeneket Bukarestben, akik tulajdonképpen
Magyarország nevében is beszélünk. A román nacionalisták a
szomszédos ország ötödik hadoszlopaként emlegettek minket, koalíciós
partnereink pedig próbálták kihasználni magyarországi politikai
kapcsolatainkat Románia integrációjának megkönnyítésére. Az országon
belüli román-magyar feszültségek csökkentése is közös érdekünk volt
természetesen, és a Magyarországgal való jó viszony ehhez is
hozzájárulhatott. Akkoriban sem érzelmi alapon politizált senki,
tulajdonképpen nekünk is csak hasznunk származhatott a nyugati
felzárkózásból, sőt, talán nagyobb hasznunk is, mint a román
többségnek, ha a határok nélküli Európára gondolok. Tehát önmagában
ez is elegendő érv lett volna az együttműködéshez, de a közös
kormányzás magától értetődően arra is szolgált, hogy alapvető
alkotmányos rendelkezéseket, illetve új törvényes kereteket
fogadtassunk el a kisebbségek oktatási és nyelvhasználati jogairól, az
önkormányzatok hatáskörének bővítéséről, az államosított javak
visszajuttatásról.

Különös viszonyban voltunk román partnereinkkel,
véletlen vagy szándékos elszólások tarkították a koalíciós
megbeszéléseket, de akármilyen furcsának tűnik, kellett ehhez a
vállalkozáshoz a szókimondás. Mi sem rejtettük véka alá, hogy nem
szerelem, hanem érdekházasság ez, és ők is képesek voltak akár az
öniróniára is. Főként az idős parasztpártiak. Ugyanaz a Ion Diaconescu,
aki a magyar kormány árnyékát látta mögöttem, félig naivan, félig
ravaszkásan mesélte nekem, mekkora riadalom volt a nagyenyedi börtön
politikai rabjai között, amikor kiderült, hogy az Amerikai Egyesült Államok
új elnöke John Kennedy. Elterjedt, hogy a neve után ítélve csakis
magyar származású lehet az elnök, és hát ez nem sok jót ígér
Romániának. Nemcsak bennünk, hanem bennük is munkált még a
huszadik század első felének zaklatott történelme, az erdélyi sors
kiszámíthatatlansága.

Két világháború emlékei, az egymással szemben vagy mások ellen
elkövetett szörnyűségek 1989 után is élénken éltek még az idősebb
generációban. Bennünk, fiatalabbakban pedig friss volt még
Marosvásárhely 1990-es fekete márciusának élménye, a kiömlött vér, a
hosszú időre tönkretett város, az ezerszám elmenekült magyarok.
Mindannyian ilyen kelet-közép-európai meg balkáni félelmek közepette
politizáltunk. És összeurópai remények vezéreltek minket. Nem újdonság
mindez, arról az első kormánykoalíciós vállalkozásról sokszor írtam már
én is, később aztán majdnem mindenki elfogadta, hogy együtt
kormányzunk a román pártokkal. Románia NATO-tag és EU-tag lett, de
a román-magyar együttműködésre nyilvánvalóan szükség volt, szükség
van továbbra is.

Miért idézem fel hát mégis a kilencvenes éveket? Nem tagadom,
összehasonlítás végett. Kongresszusa volt a minap Temesváron az
RMDSZ-nek. Jól megszervezett, impozáns, látványnak sem akármilyen
esemény. Ezúttal a szövetség immár harminchárom éves múltját is a
szokásosnál többen hozták szóba, ezt diktálta a hely szelleme is, hiszen
Temesvárról indult valamikor a forradalom, és nem igazi politikus, aki
nem használja ki az ilyen kézenfekvő szimbólumokat. Volt viszont mégis
egy különös aránytalanság abban, hogy kik voltak jelen ezen a
kongresszuson. Mármint vendégek. A román politikát úgymond a
legmagasabb szinten képviselték, jelen volt a miniszterelnök és a
Képviselőház elnöke is. Egyikük a Nemzeti Liberális Párt, a másik a
Szociáldemokrata Párt elnöke. Ők az RMDSZ partnerei a Romániát
kormányzó hárompárti nagykoalícióban.

Egyébként ezekben a hetekbenéppen koalíciós tárgyalások zajlanak, a
hónap végén a liberálisoktól aszociáldemokraták veszik át a miniszterelnökséget,
de annak ellenére,hogy előzetes egyezség volt erről, elég sok vita van máris,
és lesz hordaléka is nyilván a váltásnak, hiszen közelednek a jövő évi
választások. Sietett mindkét pártelnök biztosítani a kongresszust, hogy
továbbra is együtt akarnak kormányozni az RMDSZ-szel. Remélhetőleg
így is lesz, bár olyasmit is hallani, hogy egyik-másik koalíciós politikus
szeretne megszabadulni választások előtt a magyaroktól, vagy legalább
gyengítené az RMDSZ befolyását. Már csak ezért is fontos volt, amit a
román pártelnökök mondtak a kongresszuson.

Viszont távolról sem volt ilyen súlya a magyarországi jelenlétnek.
Magyarországot egyébként a román politikusok szóba sem hozták,
mintha nem lenne fontos ez a reláció. Attól tartok, hogy tényleg nem is
fontos ebben a pillanatban. Eszembe jut, hogy volt olyan RMDSZ-
kongresszus, például 2003-ban Szatmárnémetiben, ahol mindkét (a
román és a magyar) miniszterelnök megjelent, és alkalmat kerítettünk
arra is, hogy hármasban külön tárgyaljunk. Egyezségek is születtek
ilyenkor. Nem csak a magyarországi képviselet súlyáról van itt szó,
hiszen ezúttal a kongresszus nyitónapja egybeesett a pápa érkezésével,
és gondolom, mindenki ott akart lenni. Így aztán végül is a Fidesz egyik
alelnöke köszöntötte a tanácskozást, ez protokollárisan majdnem
rendben is lett volna. Azt sem lehet állítani, hogy nem felhőtlen az
RMDSZ és a Fidesz viszonya mostanában. Éppen ellenkezőleg, még
bárányfelhő sincs sehol. Ettől függetlenül, ami nagyon nincs rendjén:
sem a román, sem a magyarországi üzenetekben még utalás sem volt
igazán a két ország kapcsolataira, nem beszélve arról a geopolitikai
véleménykülönbségről, amely előbb-utóbb nagyon nehéz helyzetbe
hozhat minket. Úgy fogalmaztam kongresszusi beszédemben ezzel
kapcsolatosan, hogy az erdélyi magyarok „két szék közt a pad alá”
kerülnek, ha ez a véleménykülönbség fennmarad.

Kérdés, hogyegyáltalán akarja-e tisztázni ezt valaki is egyik vagy másik
oldalon.Nem nagyon tulajdonított jelentőséget nyilvánosan senki annak,
hogymikor távozott a kongresszusról a mostani és a leendő román
miniszterelnök. De nem hiszem, hogy csak én vettem volna észre. Erre
is van magyarázat persze, mint mindenre, el kellett érni a bukaresti
repülőt. Csakhogy a politika a gesztusokról is szól. Hiszen szóba sem
hozták Magyarországot, ráadásul a magyar kormánypárt üzenetét hozó
alelnök asszony beszéde előtt sietve távoztak. Nem udvariatlanságról
van szó, hanem érdektelenségről. Ahhoz képest, hogy még a kétezres
években is rendkívül sokat számított a románoknak, mit mond
Magyarország Washingtonban vagy Brüsszelben, mára már Románia
láthatóan fontosabb a NATO és az Egyesült Államok számára, és ennek
megfelelően kellő védettséget élvez. Nagyjából ez a helyzet az Európai
Unióban is. Az már-már parodisztikus persze, hogy ekkora befolyással
sem sikerült a schengeni övezetbe bekerülni, de ez elsősorban a két
legutóbbi államfő, Traian Băsescu és Klaus Iohannis erőtlen lobbiját
minősíti, azt hiszem. Közben pedig, Schengen ide vagy oda, közeledik
Románia a Nyugathoz, de ugyanakkor aggasztóan nő egy
szélsőségesen nacionalista és populista, alig titkoltan oroszbarát párt, az
AUR támogatottsága is. Nem gondolom, hogy valaha is kormányközelbe
jutnak, de folyamatosan mérgezik többség és kisebbség viszonyát, amit
valami módon ellensúlyozni kellene.

De erről már régóta nincs igazi párbeszéd a két ország között. Egy ideje
Magyarország sem üzen semmit Romániának. Mit is üzenne? Románia
Amerika-párti, Magyarország Amerika-ellenes. Románia szinte
kényszeresen próbálja teljesíteni a brüsszeli kritériumokat,
Magyarország lerázná magáról Brüsszel igáját. Románia feltétel nélkül
aláveti magát a NATO- és EU-igényeknek Ukrajna támogatásában is,
Magyarország többnyire különvéleményen van. Magyarország hagyta,
hogy a visegrádi együttműködés léket kapjon, Romániának pedig
valószínűleg megfelel ez, hiszen ily módon átrendeződnek a térségben
az erőviszonyok. Új világrend minden bizonnyal nem lesz, de tájainkon
sok minden megváltozhat, és attól félek, nem a magyarok javára. Igen,
mintha felcserélődtek volna a szerepek ahhoz képest, hogy ki volt a
rossz tanuló vagy jó tanuló a kilencvenes években. Ám a metaforákon
innen és túl, egyvalami biztos: nem beszélünk arról a stratégiai
ellentétről, amely ma a két ország viszonyát jellemzi. Hál’ istennek
egyelőre csak ellentétről van szó, nem ellenségeskedésről, de ma már
jól látható, hogy más-más irányba megyünk. Alapvetően különböznek az
állam˗koncepciók is. A romániai demokrácia ezer sebből vérzik, a
hatalmi ágak közt nincsen egyensúly, mert a politikai döntésekbe is újra
meg újra beleszól az igazságszolgáltatás, és vannak bizony bajok a
jogállamisággal errefelé is. De alapjában véve továbbra is a nyugati
mintákat próbálja követni az ország. Ezzel szemben Magyarországon
ma egy központosított nemzetállam épül nagy „lendülettel”. Legyünk
őszinték, ha Románia egy ilyen állameszmét követne, nekünk abban
nem lenne helyünk. Vitatkozhatunk arról, ki milyen államigazgatást tart
célravezetőnek, de számomra most a legfontosabb kérdés, hogy hova
vezet vajon, ha sem a románokat, sem a magyarokat nem érdekli, mit
gondol a másik.

Meglehet, a román politika nem esik kétségbe, ha
Magyarország elszigetelődik a térségben, de ez az erdélyi magyaroknak
biztosan nem segít, és mellesleg a többi határon túli magyar
közösségnek sem. A nem Magyarországon élő magyaroknak továbbra is
egy közös Európa az érdekük, ahol határok nélkül együtt lehetnek a
különböző nemzetek. Éppen ezért semmiképpen sem örülhetünk annak,
hogy látszólag teljes közönnyel szemléli egymást az a két állam, amely
nekünk igazán fontos, hiszen az egyikben ott van a szülőföldünk, a
másikban ott él a saját nemzetünk. Sem jót, sem rosszat nem kívánnak
már üzenni egymásnak, még egy RMDSZ-kongresszuson sem.
A kilencvenes és a kétezres években a két ország ugyanazon az úton
haladt. Ma viszont az erdélyi magyar politika, akár bevalljuk, akár nem,
egyre nehezebben tudja áthidalni, hogy például egészen másképpen
értelmezik az ukrán-orosz háborút Budapesten és Bukarestben. A
magyar kormány segítségére nagy szükségük van az erdélyi
magyaroknak, elsősorban oktatásban és kultúrában, de kérdés, hogy mi
lesz, ha ezután sem közeledik, hanem távolodik egymástól a román és
magyar álláspont. A háború dolgában az RMDSZ kormánypártként a
román kormány véleményét támogatja természetesen, és ez így
helyénvaló, de kérdés, hogy mikor kell majd sokkal egyértelműbben
megnyilatkoznia az erdélyi magyar szövetségnek Európa jövőjéről és a
követendő demokrácia-modellekről is.
Nem lesz mit tenni, választani kell: ha kelet felé indulunk, kissé hosszú
lesz az út, amíg eljutunk nyugatra.

Új Hét/nepszava