Posted by Tardos János
>Mit nézek? Egy nyolc- vagy még több részes dokumentumfilm-sorozatota magyar kőolajkutatásról, a MAORT (Magyar Amerikai olajipari Részvénytársaság) és Papp Simon kalandjait a történelemmel. A sorozatot 1995 és 1997 között forgatták, és három tehetséges alkotó: Kóthy Judit, Topits Judit és nemrég elhuny barátom, Pécsi Vera neve fémjelzi. Nyilván ezért, őrá emlékezve tették ismét könnyen elérhetővé a youtube-on az OSA Archívum munkatársai.
A filmsorozat, amelyet részleteiben pár éve már láttam, most ismét emlékeztet nem csak Pécsi Vera nagyszerű lényére, de bónuszként még édesanyám igazságkereső szenvedélyének és újságírói munkájának egyik meghatározó mozzanatára is. Ő ugyanis már 1954- ben, a Szabad Ifjúság pályakezdő riportereként utánaeredt az akkor még javában tartó Rákosi-éra egyik méretes justizmordja, a MAORT és zseniális vezetője, Papp Simon ellen konstruált per hátterének. Más kérdés, hogy cikke csak két évvel később, az 1956-os forradalom előtti enyhülő légkörben, Rajk László újratemetése idején jelenhetett meg. Erről így ír Srágli Lajos 2008-ban, egy Zala megyei múzeumi kiadványban:
A nagylengyeli mezőben vizesedés indult. A bajok okait a következőkben látta a jelenséget 1954-ben vizsgáló újságíró:
„Megdöbbentő volt mindaz, amit megtudtam. Megfellebbezhetetlen fórumok írták elő az olajbányászat – pontosabban a legnagyobb, a nagylengyeli olajmező – tervének nagyarányú megemelését. A szakemberek írásba foglalták ellenvetéseiket, aggályaikat: 1. Az olajmező még fel sincs térképezve, körül sincs határolva, senki sem tudja, mennyi olajat rejt magában. 2. Feltehető, hogy a mező 10-15 esztendőre fedezné az ország olajszükségletét; az is lehet, hogy kevesebb, vagy még hosszabb időre, de csak egyenletes termelés, a
kutatás és fúrás egyidejű, állandó technikai fejlesztése mellett! 3. Az erőltetett termelés következtében viszont a mező elvizesedhet, az olaj egy része bent maradhat a föld mélyében, a mező az esetleges 15 esztendő helyett néhány éven belül kimerülhet. Szakembereink véleményével azonosították magukat az itt tartózkodó szovjet olajszakértők is. Mindezek ellenére a felső vezetés nem változtatott követelődző álláspontján. " Kövendi Judit e sorokat tartalmazó cikke csak 1956. október 16-án jelenhetett meg, s mint írja, a véleményüket hangoztatókat azzal fenyegették meg, hogy az ilyenek „már jól ismertek a MAORT-szabotázsból”, s ez elvette mindenki kedvét a tiltakozástól.
Most ismét nagy felbuzdulást érzek, hogy az 1954-es cikket valahogy megtaláljam, és utóéletével együtt közzé tegyem, hátha valakit érdekel.
Az Arcanumban sajnos nem találtam a nyilván rövid életű 1956-os Szabadság című lapot, de biztos vagyok benne, hogy a cikket valaki valahol a fentieknél jóval bővebben idézte. Úgyhogy most nekiállok megkeresni.
Óh, a memória! Muszáj nevetnem. Miközben keresgélem anyám cikkét, hirtelen a sajátom ugrik elém a Magyar Hírlap 1995. július 31-i számából. Kösz, Arcanum, ez totál kiment a fejemből. Bármibe lefogadom, hogy nem magamtól ugrottam a témára, hanem – biztos vagyok benne – Pécsi Vera inspirálása nyomán. Na nézzük csak:
Huszonöt éve hunyt el Papp Simon, a MAORT-per fővádlottja Az ember, aki magyar olajat talált
Dr. Papp Simon élete, ha úgy tetszik, igazi sikersztori. 1886-ban született Erdélyben, Kapnikbányán. Már kisiskolás korában elbűvölik az ásványok. A kolozsvári egyetemen végez, majd ugyanitt tanársegéd. Az első világháború előtt a Pénzügyminisztérium megbízásából érclelőhelyeket kutat Erdélyben, s a sármási földgázkincs feltárása irányítja figyelmét a kiaknázható magyar szénhidrogénekre. Trianon után részt vesz a megcsonkított ország földtani feltérképezésében, s elsőként vélekedik úgy, hogy ezen a területen is érdemes olaj után kutatni. A húszas évek elejétől kezdve angol és amerikai kőolajtársaságok megbízásából kutatófúrásokat végez a Balkánon, Németországban, Új-Guineában, Ausztráliában és Kanadában. Kiváló viszonyt alakít ki az iparág nemzetközi szakembereivel, s a harmincas évektől az ő közvetítésével jönnek létre azok a koncessziók, amelyek később a hazai földgáz- és kőolajlelőhelyek felfedezéséhez és kiaknázásához vezetnek. Nemcsak katonai szempontból, de a kor színvonalát közelítő ipar kialakításához is létszükséglet volt, hogy a hazai földben szénhidrogéneket leljenek. Kapóra jött tehát a magyar államnak az angol Persian Oil Company leányvállalatának, az Eurogascónak a Dunántúlra vonatkozó konceszsziós ajánlata. 1935-ben Mihályi határában nagy tisztaságú szén-dioxid gázt találnak. 1937-ben Budafapusztán (a mai Bázakerettyén) Papp Simon kijelöli a B2-es kút helyét, amely „telibe találja” az első magyar olajmezőt.
Közben pénzügyi tranzakciók révén az Eurogasco a Standard Oil Company of New Jersey ellenőrzése alá kerül, s 1938-ban ők alapítják meg a Magyar-amerikai Olajipari Részvénytársaságot, a MAORT-ot. Papp Simon a kezdetektől a cég igazgatósági tagja, főgeológusa, később vezérigazgatója. Az 1938-ban kitermelt 37,2 ezer tonnáról a zalai olajmező 1940-es megnyitása után a termelés előbb 250 ezer tonnára nő, majd eléri az 1943-as csúcsmennyiséget, a 840 ezer tonnát. Magyarország 1941-ben hadat üzen az Egyesült Államoknak, s a stratégiai jelentőségű vállalat termelésének irányítását az államkincstár veszi át, azonban az amerikaiak emberét, Papp Simont nem távolítják el a vezérigazgatói székből. Ellenkezőleg, Varga József ipari miniszter őt bízza meg a vállalat felügyeletével, feladatául nem csupán a hadigazdaság igényeinek kielégítését szabva, de azt is, hogy a MAORT-ot Papp védje meg a német bekebelezési törekvésekkel szemben.
Papp ellenezte, hogy rablógazdálkodással próbáljanak a német követeléseknek megfelelően minél több olajat kitermelni. Ez a háborús időszak volt a vállalat történetében az egyetlen, amikor a cég vezetői a termelés ésszerűtlen növelését megakadályozandó valóban szabotáltak is. Ahogy a front közeledett a dunántúli lelőhelyekhez, a németek és a
nyilasok sürgették a termelőberendezések leszerelését és Németországba való kiszállítását. Papp Simon és munkatársai azonbanellenálltak: sikerült is megakadályozniuk a felszerelés legnagyobb részének elszállítását. (Papp Simont szakmailag becsülte Alfred Bentz professzor, Hitler kőolajipari tanácsadója is, és valószínűleg az ő közbenjárásával sikerült elérni, hogy a magyar olajmezőket nem szállták meg a német csapatok.)
Az épségben megőrzött felszerelés azután jól jött a szovjeteknek: 1944 végén és 1945 elején a teljes termelést a háborúban álló Vörös Hadsereg szükségleteinek kielégítésére foglalták le. (Megjegyzendő, hogy Sztálinnak nem volt kőolajipari tanácsadója, vagy ha volt is, az nem ismerte Papp Simont: a szovjet csapatok megszállták az olajmezőket, s ellentmondást nem tűrve irreális termelési direktívákat adtak az olajmérnököknek.)
Szocdem fészek
A háború után a MAORT amerikai tulajdonosai visszatérhettek Magyarországra, s a fegyverszüneti egyezmény előírásai alapján ismét kézbe vehették a cég ügyeit. A vezérigazgató továbbra is a mindenki által elismert s a kollaborálás vádjától meg sem érintett Papp Simon maradt. Önálló termelési politikát azonban a vállalat nem folytathatott, mert az 1945. augusztus 27-én megkötött szovjet-magyar gazdasági egyezmény, s az ennek nyomán aláírt kereskedelmi szerződések szinte az egész Magyarországon kitermelt kőolajmennyiségre kiterjedtek. Sőt sok esetben még ennél is többre: az oroszoknak felajánlott mennyiség jelentősen meghaladta a fáradó mezők hozamát. A MAORT vezetői nem győzték hangoztatni: a tőlük megkövetelt mennyiséget minden igyekezetük ellenére sem tudják szállítani.
Ekkor – a háborús évekkel ellentétben – a MAORT már a hazai igényeket sem tudta kielégíteni. 1946-ban termelése 15 százalékát jóvátétel fejében lefoglalta a Szovjetunió, 34 százalékot exportként szállítottak Záhonyon túlra, 11 százalékot pedig a Vörös Hadsereg kapott. A maradék 40 százalékból még juttatni kellett Csehszlovákiának is az akkor érvényben lévő olaj-szén csereegyezmény keretében.
Közben pedig a termelés egyre csökkent.
Ám nem csak az irreálisan magas szovjet igények kielégítetlensége miatt nehezedett egyre erősebb politikai nyomás az amerikai tulajdonban lévő vállalatra. A Magyar Kommunista Párt egyébként sem nézett jó szemmel a szociáldemokrata ipari miniszter alá rendelt részvénytársaságra, amelynek bevételeiből féllegális és teljesen illegális csatornákon jelentős összegek jutottak a konkurens munkáspárt kasszájába. Már 1945-ben, a szénbányák államosításakor fölmerült a kommunista Vas Zoltán által vezetett Gazdasági Főtanácsban, hogy a MAORT-ot sajátítsák ki, erre a lépésre azonban akkor a háborúban győztes Egyesült Államok legerélyesebb tiltakozása nyomán nem merték magukat rászánni. (A kirabolt ország egyébként is képtelen lett volna kártérítést fizetni az amerikai részvénytulajdonosoknak.) Maradt azonban még két „legális” lehetőség: a koncessziós szerződés szerint a magyar államra száll a MAORT minden tulajdona, ha az csődbe jut, vagy ha szándékosan, például gazdasági szabotázs révén megakadályozza az ország megfelelő ellátását kőolajszármazékokkal.
A kommunisták előbb a cég gazdasági tönkretételével próbálkoztak. A kőolaj hazai árát a világpiaci tendenciákkal ellentétben a felére, a tonnánkénti 342 forintról 170-re csökkentették. A nyomott áron leszállított nyersanyagért ráadásul mind a szovjetek, mind pedig a hazai kőolajfinomítók csak rendszertelenül, késedelmesen fizettek. Jellemző,
hogy 1947 februárjában a finomítók már 23,5 millió forinttal voltak adósai a MAORT-nak. Ennek ellenére a vállalat bankkölcsönökkel ugyan, de még mindig talpon maradt, s nem lehetett csődeljárást kezdeményezni ellene. Ám ott volt még a másik, a kommunisták számára kézenfekvő lehetőség: a szabotázs vádja.
A vállalat vezetősége ekkor már számos elemzést készíttetett Bán Antal ipari miniszter, dr. Székely Pál ásványolaj-gazdálkodási miniszteri biztos és Tildy Zoltán miniszterelnök részére, szakmai érvekkel bizonyítva, hogy a tőlük megkövetelt rablásszerű kitermelés lehetetlen, de még a jelenlegi ütem is túlhajszolt, s mérhetetlen károkat okoz. Válaszul 1947 tavaszától olyan minisztériumi ellenőröket küldtek hozzájuk, akik szakmai ismeretek hiányában, illetve politikai elkötelezettségből csak azt hajtogatták: termeljenek többet. Közben – felsőbb utasításra – nem szűntek terhelő adatokat gyűjteni a MAORT vezetői ellen, bizonyítandó, hogy szándékosan szabotálják a termelést.
Amit a párt akar
Egy évvel később, 1948. május 8-án az ipari miniszter kinevezte dr. Székely Pált a MAORT-hoz állami ellenőrnek. A miniszteriális ember megérkezése után azonnal összehívta a vállalat kommunista aktíváit, s így szólt hozzájuk: „Tartsuk szem előtt, hogy a jövőben a MAORT-nál minden körülmények között annak kell és szabad történnie, amit pártunk, és a párton keresztül a dolgozók tömege akar. (…) A vezető elvtársak a MAORT-ról kétes véleménnyel vannak, rányomta a MAORT- ra a bélyegét a szocdem jobbszárny. Ennek meg kell szűnnie. Ki akarjuk sajátítani a MAORT-ot a Magyar Kommunista Párt, a magyar nemzetgazdaság számára.” Eddigre eldöntötték: a már lezajlott néhány ipari szabotázsügy mintájára az amerikai olajvállalatot is bírósági színjáték keretében államosítják.
Mivel a részvénytársaság amerikai állampolgárságú vezetőit nem merték bíróság elé állítani, szempontjukból a legmegfelelőbb fővádlott az év eleje óta már nyugállományú vezérigazgató, a nemzetközileg ismert 62 éves geológus, Papp Simon volt. Őt 1948. augusztus 12-én a lakásán őrizetbe vették. Erről kiadásra váró önéletírásában így
emlékezik meg:
„Beállított hozzám Princz Gyula ávós őrnagy és Torda Ferenc főhadnagy. (…) Egy óra alatt egy kofferemet megtöltötték az íróasztalomon talált irományokkal, és két nagy aktatáskámat és egy kisebbet is lefoglaltak. (…) A lakásból kifelé menet feleségemmel közölték, hogy (…) 8 óra felé ismét itthon leszek. (…) Az előszobámban
lévő szekrényemből Torda főhadnagy magához vette 2 db kitűnő Leica fényképezőgépemet tartozékaival együtt. (…) Lakásomról egy, az utcán fogott automobilon vittek el az Andrássy út 60-ba. (…) Bevezettek dr. Váradi György szobájába, ahol még aznap éjjel megkezdték a kihallgatásomat. Megelőzőleg azonban kikutatták összes zsebeimet, elvették a pénztárcámat, karórámat, jegygyűrűmet, töltőtollamat, golyósceruzámat és lupomat. Ez utóbbi három tárgyat azonnal zsebre tették. Dr. Váradi György (…) elmondta, hogy ő már hosszabb idő óta ismer engem, és már régóta figyelnek. (…) Azt is elmondotta, hogy mint joghallgató kenyeret akart keresni, és ezért folyamodott a MAORT-hoz is. Én őt udvarias hangú levélben elutasítottam.”
A kifogástalan úriember és nemzetközi hírű tudós „a nyomós érvek hatására” elismerte bűnösségét. Az 1948. november 26-án megkezdődött tárgyalás előtt az AVH emberei többször és
nyomatékosan felszólították, hogy a nyilvános perben se mondjon mást, mint amit a vizsgálat során már elismert.
Részlet a vádiratból: „1938-ban a Maort Németország torkában indította meg a termelést a budafai és lovászi olajmezőkön, és azt a háború alatt meghússzorozta. Dr. Papp Simon csak Hitlernek és a magyar nép hóhérainak: Horthynak, Szálasinak volt hajlandó termelni, de nem akart olajat adni a saját földjén szántó magyar paraszt traktorának és gépállomásainak, az államosított gyáraknak, a kizsákmányolás és elnyomás alól felszabadult magyar népnek. (…) A háború utáni Amerika a trösztök és a monopóliumok Amerikája, és ezért igyekezett ledöfni vállalatával Papp Simon az imperializmus ellenségét, a magyar népi demokráciát, (…) így cselekedete súlyánál, fontosságánál és terjedelménél fogva a demokratikus államrend megdöntésére irányul.”
A MAORT-ügyet a Budapesti Népbíróság külön tanácsa tárgyalta Olti Vilmos népbíró elnökletével. 1948. december 9-én hirdettek ítéletet. Az elsőrendű vádlottat, dr. Papp Simont halálra ítélték, társai – Ábel Bódog és Binder Béla – 15 évi fegyház-, illetve 4 évi börtönbüntetést kaptak. A negyedrendű vádlottat, Barnabás Kálmánt felmentették. Az 1949
januárjában megtartott másodfokú tárgyaláson dr. Papp Simon ítéletét életfogytiglani fegyházra mérsékelték. A MAORT-ot 1948. szeptember 24-én állami kezelésbe vették, majd az
amerikaiak tiltakozása ellenére 1949. január 1-jén formálisan is államosították. Vezérigazgatóvá az államvédelmi hatóságot korábban terhelő adatokkal ellátó dr. Székely Pált nevezték ki. Azonban az új vezetés alatt sem volt képes több kőolajat termelni a vállalat.
„Na, Simon bátyám!”
Papp Simon szakmai kvalitásait hosszú fogsága alatt az ÁVO előbb úgy ismerte el, hogy a recski rabtelep területén vízkutató fúrásokatvégeztettek vele, majd pedig hét éven keresztül kőolaj-, szén-, érc- és hidrogeológiai munkákat véleményezett, kutatási adatokat értékelt ki. 1955-ben amnesztiával szabadult. Egy napon hívatták a börtönirodára, s
az ügyeletes altiszt csak annyit mondott neki: „Na, Simon bátyám, fogja a cuccát, és menjen!” De Papp Simonnak késő délután már nem volthová mennie: villáját elkobozták, kitelepített felesége időközben meghalt. Azt kérte, hadd tölthessen még egy éjszakát a priccsén. Papp Simon hetvenéves volt, amikor újra munkát kellett vállalnia, hogy a
nyugdíjjogosultságot megszerezze. 1962-ig geológusként dolgozott az Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztnél. Nem utazhatott azonban külföldi konferenciákra, sőt a hatvanas évek elején, amikor egy Nagykanizsa melletti gázmezőre szólította volna a munkája, még az akkor kötelező határsávengedélyt is megtagadták tőle. 1970-ben, 84 éves korában halt meg. Minden vagyonát, azaz száz kartondoboznyitudományos feljegyzését az abban az évben alapított zalaegerszegi
Magyar Olajipari Múzeumra hagyta.
A múzeum kertjében 1987-ben mellszobrot állítottak neki. A Magyar Tudományos Akadémia 1989-ben rehabilitálta, s 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjat kapott. Jogi rehabilitációja azonban még mindig nem teljes. Volt kollégái, tisztelői perújrafelvételi kérelmét a Legfelsőbb Bíróság másfél éve elutasította. A korabeli kihallgatási jegyzőkönyvek és a per hiteles iratanyaga a mai napig zárolva fekszik valamely titkos irattár mélyén.
(A cikkben szereplő adatok és dokumentumrészletek közléséért Szágli Lajosnak és a Magyar Olajipari Múzeumnak tartozunk köszönettel. Uh, eddig a cikk. Úgy látszik, akkor még nem tudtam anyám ezirányú riportjáról, különben nyilván eldicsekedtem volna vele. Nincs mese, kutatok tovább.)
És még pár szó
Szabad Ifjúság, 1956. október 17., negyedik s egyben utolsó oldal:
OLAJ ÜGY
A Szabadság című képes hetilap legújabb száma figyelemre méltó cikket közöl az úgynevezett olaj-ügyről, amelyet valaha a Szabad Ifjúság próbált megírni, de beleütközött a hazugságot oly erőteljesen védelmezők falába. Az olajügy – ma országos ügy. Zeng az ország tőle, hogy elvizesedett a nagylengyeli olajmező, s ezért emelnünk kellett a
szénbányászat tervét, közvetve ez az egyik oka a vonatkorlátozásnak is. S akkor, 1954-ben még mindez megelőzhető lett volna! A Szabadság cikkírója – Kövendi Judit – leírja e riport akkori születési körülményeit, s e körülmények azóta – az olajüggyel együtt – országos fontosságúvá nőttek. Arról van szó, hogy az újságíró tiltakozni akart a nagylengyeli
olajmező tervének drasztikus, esztelen felemelése ellen, mire a Tervhivatal elnökhelyettese, Siska Vince asztalt verve kiabálta: „Vegye tudomásul, hogy maga Rákosi elvtárs mondta a Politikai Bizottság ülésén, hogy ez igenis rablógazdálkodás, de akkor is megcsináljuk, mert így kívánja a népgazdaság érdeke.” És Siska intézkedett, s a cikk akkor nem jelenhetett meg. „Azt kívánja a népgazdaság érdeke …” S íme, ma egész népgazdaságunk gyötrődik a súlyos olajhiány miatt, amit a drasztikus tervfelemelésnek köszönhetünk. Hja, az újságírót könnyű voltelnémítani… Hátborzongató, de tanulságos olvasmány.