Posted by Bodansky György
>Esterházy Péter értelmiségi/arisztokrata gegje/gőgje emblematikus emléke talán minden idők legmélyebb, leggyorsabb és legnagyobb kiterjedésű rendszerváltozásának. Annak, ami velünk (egykori szovjet gyarmatokkal) történt és tulajdonképpen történik még mindig 1989-90- óta.
Krisztusi korba lépett hát életünk meghatározó eseménye, ideje lenne némi távlatból visszatekinteni rá, nem mintha egy pillanatig is hinnék benne, hogy bármi is ott és akkor, az origóban dőlt volna el. Ma már sokkal inkább azt gondolom, hogy a változás hirtelen-váratlan lehetőségén túl, szinte minden más eleve kódolva volt. Csak éppen fogalmunk se volt róla. Tulajdonképen ez a legfontosabb, legmegrázóbb, és legérthetetlenebb része az egész történetnek. Hát, hogyhogy nem tudtuk mindezt előre? Létező szocializmus ide vagy oda, Magyarországon nagyszerű történészek (is) működtek, Bibó-reneszánsz volt, okos filozófusok tömörültek az ellenzék politikai mozgalmaiban, és mégis-mégis mindannyian elhittük, hogy a liberális demokrácia kereteinek kialakításával lényegében megvalósult maga a lényeg, a többi meg majd szépen kialakul – egész pontosan – idomul a megadott keretekhez.
Ehhez képest Kádár népe alapvetően két dolgot nem szenvedhet: a liberalizmust meg a demokráciát. Ja, igen, és még a kereteket. Azt lehet elmondani – persze, csak most, így utólag, az idő távlatától megbölcsülten -, hogy miközben meglepő gyorsasággal összeállt egy meglehetősen szedett-vedett, és persze önjelölt politikusi garnitúra, körülvéve izgága értelmiségi tanácsadókkal (tanácsadóban soha nincs hiány), és ebből kialakult a rendszerváltó „politikai elit”, aközben maradt, mi volt – a puszták népe. És ez a két világ úgyszólván sehol és semmilyen tekintetben sem találkozott egymással.
Emlékezzünk csak Antall József történelmi szavaira a borzalmas tagságról. (No de hát, nyilván Tisza István se tartotta valami sokra derék jó mamelukjait, csak éppen elengedhetetlenül szüksége volt rájuk.) Mindenesetre Antall kiszólása tökéletesen leleplezi, a ki kiért van kérdésre akkoriban kapható – se végig nem gondolt, se nyílttá nem tett –választ. A kor botcsinálta értelmiségi-politikusai bizony nemigen szenvedhették a népet, le is nézték meg féltek is tőle, s ha most jóindulatúan közelítünk is a témához, és felidézzük egy még történelmibb szereplő, jellegzetesen Winston Churchill valóban szellemes poénját a demokrácia – már Platón által is hasonló okokból kifogásolt – legfőbb hiányosságával kapcsolatban, tudniillik, hogy „a legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval”, akkor már csak arról nem szabad elfeledkeznünk, hogy a demokráciában a választásokon való megmérettetés kényszere jó esetben mégiscsak arra vezet, hogy nagyon is igyekezzünk kedvében járni ennek az „átlagos választónak”.
Jó esetben. Csakhogy egy csődbe ment világrendszer lebontása, egy egzisztenciális válsághelyzetbe sodródott, valódi demokráciából sohasem részesült néppel, valamint az eredeti tőkefelhalmozás ugrásra kész leendő oligarcháival – minden csak nem jó eset. Egy ilyen helyzetben, amikor józan ésszel nem is lehetne mást ígérni, mint vért, verítéket és könnyeket, nyilvánvalóan tág tér nyílik a legrosszabb fajta demagógoknak (mai politikai nyelven: populistáknak). És lőn Csurka, és lőn Torgyán – és hiába sikerült a Horn kormánynak Bokrossal és Surányival beindítani a gazdaság kihűlt motorját – mégiscsak lőn hetedik nap, amikor is az alkotó idejekorán megpihent babérjain, mígnem követte a sok régi demagóg szánalmas politikai amatőrizmusát a náluk százszor elszántabb, felkészültebb, alaposabb, hatalomvágyóbb, és elvtelenebb Orbán. Ha lehetett volna is másképp, nem lett, és most már 33 év távlatából, legalább azt is értjük, látjuk, nem is olyan meglepő, hogy nem lett. Csak még azt nem látjuk, hogy akkor innen hogyan tovább.