Posted by Tóth Krisztina
>Négy évvel ezelőtt kezdődött az egész. A Nagy Lajos király úti postán
ültem. Ott mindig nagy a tömeg, teljesen mindegy, milyen napszakban
érkezik az ember. Az unokámnak akartam feladni húsvétra egy
mesekönyvet, és már negyedórája bámultam a kijelzőt. Akkor
döbbentem rá, hogy a sorszámom a Nyugatrómai Birodalom bukása.
Amikor végre sorra kerültem, megkérdeztem a hölgyet az ablaknál, hogy
megtarthatom-e a cédulát. Elég udvariatlanul válaszolt, pontosan
emlékszem. Azt felelte az üveg mögül, miközben megvonta vállát, hogy
felőle aztán meg. Többször megfigyeltem már, hogy a műkörmös nők
valahogy türelmetlenebbek, mint a nem műkörmösek, de most nem erről
akarok beszélni. Azóta ugyanezen a postán beszereztem a honfoglalást
és Nagy Károly császárrá koronázását is.
Sok postai sorszámom van egyébként. A Pragmatica Sanctio, vagyis
1723 kétszer is megvan Magyar Posta felirattal, de van egy laboros
változat is a Terézvárosi Egészségügyi Szolgálattól, meg egy a János
kórházból. Külön szerencse, hogy ennyiszer összejött! A kiegyezés
dátumát egy kormányablaknál sikerült beszereznem. Nincs viszont még
Mohácsom és nándorfehérvári diadalom. Négy év alatt egyszer se jött
össze, pedig a laborokban többnyire ezer fölött futnak a számok.
A múltkor direkt megkértem a háziorvosomat, a doktor Fehért, hogy
küldjön már el kontrollra, hátha rendetlenkedik a cukrom. Elég korán
odaértem a rendelőintézetbe, és az előcsarnokban letéptem a laboros
sorszámot. Láttam, hogy mindössze két számjegy választ el a konstanzi
zsinattól, úgyhogy leszakítottam még kettőt. Az előzőeket nem dobtam
el, szó sincs róla. Lecövekeltem az automata mellett, és udvariasan
felajánlottam az utánam érkezőknek. Nem fogadták el. Bizalmatlanok ám
az emberek! Gyanakodva nézegették, mintha nem is igazi sorszám
volna, mintha be akarnám őket csapni. Mindenki siet, de ha véletlenül
előre engedsz valakit, akkor úgy bámul rád az illető, mintha legalábbis
elmebajos lennél, vagy még rosszabb, bűnöző! Az egyik addig
kötözködött, míg végül a biztonsági őr is előjött a büféből, ahol addig a
pultos kislánnyal trécselt, és megkérdezte, hogy maga meg mit zsugázik
itt a cédulákkal, papa. Nem mentem bele semmiféle vitába, és nem
hoztam fel neki a konstanzi zsinatot. Nem olyan világot élünk, na. Fent a
labor várójában aztán eszembe jutott, hogy hát a használt sorszámok
között lehet olyan, ami nekem értékes, de a pedálos szemetesben csak
véres vattapamacsokat meg vizeletes műanyag poharakat láttam.
Volt olyan dátum, amelyet egészen meglepő helyen sikerült
beszereznem. A szatmári békére akkor tettem szert, amikor a
cukorbetegeknek kedvezményesen járó, vényköteles gyógycipőt
csináltattam, az Aranybulla pedig egy bevásárlóközpont patikájában várt
rám, ráadásul egy megerőltető és nehéz nap után. Azt viszont, hogy a
kardiológián a numerus clausus számával kellett üldögélnem,
kifejezetten baljós előjelnek tekintettem, hiába erősködött később a kis
doktornő, hogy a szívemmel minden rendben. Már akkor elfogott valami
rossz érzés, amikor letéptem, de olyan sokan voltak, hogy nem volt
lelkierőm újabb számot szakítani. Később meg ki kellett volna dobnom,
de én a kabátzsebemben felejtettem. Napokig ott hordoztam, és ez
hibának bizonyult. Nem minden évszám öröm ám, sőt! Ki kellett volna
hajítanom a papír zsebkendőkkel együtt.
A jelekre igenis hallgatni kell. A numerus clausus mégiscsak bajt jelzett.
Ha úgy vesszük, tulajdonképpen egész jól megúsztam. Szinte
szerencsésnek mondhatom magam, hogy azok a brigantik, akik
áprilisban bejöttek hozzám, nem ütöttek le és nem tették tönkre a
gyűjteményemet. Csak kifosztottak. Amúgy elég nagy felfordulást
csináltak.
Azzal csöngettek be, hogy éves gázóra-leolvasást végeznek. Még
valami igazolvány is fityegett a nyakukban. Normális fiatalembereknek
tűntek, úgyhogy kinyitottam nekik az ajtót. Na, akkor benyomultak a
szobába, és kezdték mondani, hogy adjam oda nekik a pénzt. Mondtam
nekik, hogy összesen huszonötezer van itthon, és hogy agyon is
üthetnek, én csak egy nyugdíjas történelemtanár vagyok. Erre átmentek
a hálóba, kihúzogatták a fiókokat, és lesöpörték az asztalról a gondosan
elrendezett gyűjteményemet is.
– Hát ez meg mi a szar? – mutatott a magasabbik a szétszóródott
fecnikre.
Néztem rá, és mérlegeltem, mondjak-e egyáltalán valamit. Nem veszett
ki még teljesen belőlem a tanár. Nekifoghattam volna elmagyarázni
annak a pofátlan gyereknek, hogy én gyűjtöm a dátumokat, de inkább
hallgattam. Figyeltem, ahogy ott áll terpeszben a kapucnis, fekete
pulóverében, és az jutott eszembe, hogy kiskorában talán még
tanítottam is, ha ide járt a kerületbe.
Nincs több pénz itthon, tata?
Az volt ráírva arra a kapucnis pulóverére, hogy 1969. A szemébe
néztem, és csak annyit válaszoltam: „Ember a Holdon”.
Elmentek, csak a pénzt vitték el. Most aztán járhatok a rendőrségre: a
héten már másodszorra megyek. Órákig váratják az embert a folyosón,
azokon a kényelmetlen fémpadokon. Huzat van, felesleges az egész
cécó, és még sorszámot se adnak.
telex.hu