Kevés dologgal tudja az ember gyorsabban megnyerni portugál kollégák barátságát, mint ha azt tudja mondani, olvasott Saramagót és tetszett neki. Lisszaboni megbeszéléseinken mindig akad egy helyi, aki a Saramago Múzeumnak otthont adó Casa dos Bicos különleges épülete előtt rákérdez, hallottunk-e már a Nobel-díjas íróról, én pedig örömmel szoktam igent mondani. A Festészeti és szépírási kézikönyv a szerző korai regénye, de különleges stílusa már itt is szinte teljesen megmutatkozik. Az e-könyv olvasómon együtt várakozott ez a kevésbé ismert és elismert mű a jóval híresebb, botránykönyvnek tekinthető Jézus Krisztus evangéliumával, de végül erre esett a választásom, ezt olvastam el előbb.

1998-ban a Nobel-díj indoklásában ez állt: „Képzeletből, együttérzésből táplálkozó és iróniával átszőtt példázatai újra meg újra kézzelfoghatóvá tesznek számunkra egy illuzórikus, tovatűnő valóságot.” A Festészeti és szépírási kézikönyv egyfajta stílusgyakorlat ahhoz, ami később Saramagót oly népszerűvé tette. Stílusában már jelen vannak a hosszú mondatok, az esszéista stílus, a filozófiai elmélkedések is megjelennek, az elbeszélő pedig időnként kinéz a műből és összekacsint az olvasóval. Rokonságot mutat az elsősorban latin-amerikai mágikus realizmussal, de már kacsintgat a posztmodern felé is (igaz, forrásmegjelöléssel szereplő, de a regény szövetének részét alkotó) vendégszövegeivel. A Helikon Kiadó a szerző születésének 100. évfordulójára, Pál Ferenc kiváló fordításában először adta ezt a művet a magyar olvasók kezébe.

A mű főszereplője a portréfestő H., aki jó pénzért rossz képeket fest. Ezt nem mások mondják róla, hanem ő maga van tisztában azzal, a munkája művészi értelemben értéktelen. A regény elején éppen egy fejes arcképén dolgozik, és a hivatalos, semmitmondó, ám hízelgő portré mellett titokban egy másiknak is nekikezd. Szeretné, ha sikerülne végre egy olyan festményt is létrehoznia, ami művészeti körökben is elismerést hozhat. Ám azt is érzi, valahogy nem sikerül elkapnia azt a bizonyos Valamit, ami egy művet fontossá, kiemelkedővé tud tenni. Így hát elkezd írni. Először az alkotás folyamatát írja le, majd tudatosabbá válva életrajzi forgácsokat fűz egymás után. Ezek azonban nem annyira biográfiai írások, hanem útirajzok. A festő itáliai utazásainak krónikái, amelyek egyben ódák az ottani templomokban, múzeumokban megbúvó mesterművekhez.

A történet hátterét az 1973-as szegfűs forradalmat közvetlenül megelőző időszak adja. Portugáliában Salazar különutas, ám mégiscsak fasiszta rezsimjének hivatalos végét ez a katonai puccs jelentette, de a miniszterelnök-diktátor halálát követően, 1970 nyarától fokozatosan omlott össze a rendszer. Ebből a kisember nem sokat vett észre. A Festészeti és szépírási kézikönyv figurái sem látják, hogy addigi világuk összeomlóban lenne, holott néhányan tevőleges részesei is a változások előkészítésének.

• Olvass bele!

Közben Olaszországban egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a Mussolini követőiként fellépő politikusok, amit főhősünk olaszországi utazásai során folyamatosan észlel, és szörnyülködik is miatta. Miközben az olasz reneszánsz festők elérhetetlen példaképeknek tűnnek, hazagondol és egyre emlékezteti magát, hogy a politikai példaképet semmiképp sem itt kell keresni. Az 1977-ben íródott mű így egyfajta felkiáltójel, figyelmeztetés is az új – és az 1969-től kommunista párttag Saramago által támogatott – kormányzat számára. Négy évvel a változások után óva int attól, hogy a rezsim tevékenysége nosztalgiát ébresszen az emberekben Salazar rendszere iránt.

Aki dolgozott már olyan emberrel, aki képekben tudta jól kifejezni magát, abban bizonyára felmerül a kérdés: vajon miért ír ez a festő. A képekben kommunikáló emberek általában nehezebben fejezik ki magukat verbálisan. Festők, szobrászok, de akár fotósok, operatőrök is gyakran rettenetes interjúalanyok. Egy operatőr kollégánk számára egy pizza megrendelése is emberfeletti feladat, ha nem mutathat a képre. Annyira rossz festő lenne hát Saramago regényalakja? Rájön, hogy rossz médiumot használt egész életében? De hát valamiért festő lett, kijárta a művészeti iskolát, sőt eleinte nagy ígéretnek tartották. A regény útjának felén azonban kibújik a szög a zsákból. A főhős sosem akart festő lenni. Tipikus áldozata a szülői önbeteljesítésnek. Vidéki gyerekként azért döntöttek felmenői a művészeti iskola mellett, mert egész ügyesen rajzolt, és ezzel a lépéssel ki lehetett vívni a szomszédok irigységét is. (Tegyük hozzá, a salazari rendszerben jó iskolák voltak, és lehetőség volt a társadalmi mobilitásra is, ahogy azt a géplakatosként induló szerző élete is példázza.)

Saramago regényeiben általában nem jelennek meg önéletrajzi elemek. Ez az elsőként publikált regény azonban kivétel. Túl a párhozamokon, melyek egyértelműen azonosíthatók, az olvasó elgondolkodhat rajta, mennyire tükrözi ez a mű a legalapvetőbb szerzői dilemmát: vajon elég jó író vagyok-e? A regényt megelőzően mindössze két verseskötete és egy nagyon korai regénye jelent meg, ám az utóbbinak nem engedte újrakiadását. A regény megjelenésekor Saramago már 55 éves – és tulajdonképpen kezdő író. Addig is, azután is akkor írt, ha „volt miről”. Vajon a festészetről írt? Az írásról? Portugália törékeny, az első lépéseket megtevő demokráciájáról? Ezt döntse el az olvasó.

Ha pedig bármiféle párhuzamot vél felfedezni a korai 70-es évek Portugáliája és a mai magyar valóság között, az csak a véletlen – vagy az író-mágus – műve. De azért szólok: érdemes egy kis időt az elején belefektetni, hogy belerázódjunk az író stílusába.

José Saramago: Festészeti és szépírási kézikönyv
Fordította: Pál Ferenc
Helikon Kiadó, Budapest, 2022
300 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár bookline.hu-n 3400 Ft
ISBN 978 963 479 6039

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Nobel-díjas portugál író 1970-es évek második felében kezdődő érett korszakának első regénye a Salazar-diktatúra végnapjaiba kalauzolja olvasóit. A történet főhőse és egyben elbeszélője, H. másodvonalbeli festőművész, aki többnyire gazdag és befolyásos lisszaboni megrendelőinek készít tucatportrékat.
„Amikor S. belépett a műterembe, rögtön tudtam, alaposan ki kell őt ismernem, hogy a mélyére hatolhassak annak a magabiztosságnak, annak a hidegvérű nyugalomnak, annak a szépséget és egészséget kísérő iróniának, annak a nap mint nap tanult nyegleségnek, hogy ott sebezhessem őt meg, ahol a legjobban fáj. Sokkal többet kértem tőle, mint amit egy képért kérni szoktam, de szó nélkül rábólintott. Pedig le kellett volna tennem az ecsetet rögtön az első ülés után, amely annyira megalázott, bár magam sem tudom, valójában mivel, mert egy szó sem hangzott el. Egyetlen pillantást vetettem csak rá, és azt kérdeztem magamban: Ki ez az ember? Ez az a kérdés, amelyet egyetlen festő sem tehet fel magának, én mégis megkérdeztem.”
Egy rutinmunka közben azonban végérvényesen meghasonlik önmagával, és úgy érzi, folytathatatlanná válik a művészete. Titokban belekezd egy második portréba is, viszonya lesz kuncsaftja titkárnőjével, és naplóírásba fog, mégsem tud kitörni a művészi sematizmus, az érzelmi sivárság és a politikai szabadsághiány fojtogató csapdájából.
Saramago „kézikönyve” meditatív, labirintusszerű szöveg a művészi alkotás folyamatáról, a művészet társadalmi, politikai szerepéről és az állampolgári elkötelezettségről.