Posted by Bódi Mátyás
válaszonline
>Május 14-én vasárnap törökök tízmilliói járulnak az urnák elé, két különböző szavazócédulával a kezükben. Az egyiken négy elnökjelölt neve és arcképe lesz látható, míg a másikon annak a 25 pártnak a logója, amelyek a parlamenti helyek megszerzéséért versenyeznek. Előbbinek van nagyobb jelentősége, hiszen Recep Tayyip Erdoğan török elnök népszavazással szentesített egy számára kiemelten fontos közjogi változást: 2017 tavaszán, a mindenkori elnök kezébe helyezte a végrehajtó hatalom szinte egészét. Azóta nagyon magabiztosan megnyerte a 2018-as elnökválasztást is (meg sem kellett tartani a második fordulót), azonban az elmúlt években a mozgástere szinte kizárólag tűzoltásra korlátozódott.
Az ország gazdasági állapotát szemlélve mintha az ellenzéken belül is eluralkodott volna a „most vagy soha” hangulat. Ankarában március 6-án, a kora esti órákban olyan szereplők léptek ki kéz a kézben a megjelent újságírok elé, bejelentve közös elnökjelöltjüket és választási szövetségüket, akikről ezt még pár nappal korábban sem lehetett volna elképzelni.
A hat ellenzéki párt közös jelöltje az Atatürk által alapított történelmi szekuláris baloldali párt (CHP – Cumhuriyet Halk Partisi) veterán vezetője, Kemal Kılıçdaroğlu lett. Ha nem is elsőre és nem is könnyedén, beléptek mellé ultranacionalista politikusok is, akik közül egyértelműen Meral Akşener a legnagyobb név. Az ország legismertebb női politikusa Erdoğannal együtt volt tagja a 90-es években az iszlamista Erbakan vezette „Jólét Pártnak” (Refah Partisi), sőt, belügyminisztere is volt az akkori jobboldali kormánynak (Erdoğan ezekben az években már Isztambul főpolgármestere RP-színekben). Az általa most vezetett „Jó Párt” (İyi Parti) 2018-ban közel 10%-os eredményt tudott felmutatni 5 milliós szavazótáborral, így nélkülük aligha lenne meg a többség.
Az AKP (Adalet ve Kalkınma Partisi, magyarul Igazság és Fejlődés Pártja), a modernkori török történelem messze legsikeresebb politikai közössége. A jelenlegi államfő fiatalabb politikustársaival az 1990-es évek végén, az akkori iszlamista és nacionalista Jólet Pártjából (Refah Partisi – RP) kilépve gründolták, majd csatlakoztak hozzájuk sokan mások, döntően jobboldali, szélsőjobboldali szervezetektől. Erdoğan hatalmának társadalmi bázisa tehát egyértelműen ebből az ideológiai irányból és a hozzá kapcsolódó választói tömbből építkezik, azonban az már az államfő politikusi tehetségén múlt, hogy ezt jelentősen tudta bővíteni az elmúlt 20 évben. Az AKP mára a legnépszerűbb párttá vált az ország központi, anatóliai térségében, a nagyvárosok munkáskerületeiben, de a népes osztrák, német, francia és holland diaszpórában is megkérdőjelezhetetlen a dominanciája. Erdoğan és az AKP sikere azonban nem kizárólag az autoriter hatalomgyakorlás eszközeinek köszönhető. E fegyverek némelyikéhez bizonyos mértékig elődjeik is nyúltak a 20. század második felében. Az AKP-t kiváló választástechnikai stratégia és a helyi klientúrahálózatra építő paternalista politikai gazdaságtan virtuóz alkalmazása egyszerre segítette ki a bajból választásról választásra. Eddig.
Erdoğan 2018-ban magabiztosan megnyerte az elnökválasztást, de parlamenti többséget már csak az ultrakonzervatív MHP-vel együtt tudott szerezni. Gazdasági értelemben ugyanakkor nem látszik kiút Törökország számára – függetlenül attól, ki nyeri a vasárnapi választásokat.
2006-2007-től kezdődően Erdoğan úgy érezhette, nyeregben van és a kemalista elit (vagy ahogy ő hívja; „a régi Törökország”, a „fehér törökök”) már nem lesz képes kikezdeni a hatalmát. Ezért 180 fokos fordulatot véve elkezdte visszanyesni az addig viszonylag autonóm módon működő intézmények jogköreit. A korábban az AKP által hozott átláthatósági törvények alól egyre több állami intézmény kap feloldozást, ilyen például az állami ingatlanberuházásokért felelős szerv, a TOKI. Eleinte a kivétel csak a lakóingatlanok építésére vonatkozott, de 2011-től már mindenfajta építkezés (stadion, kikötő, színház stb.), nyilvános elszámolási mentességet kap, a TOKI-t pedig ugyanezzel a lendülettel közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatal alá helyezik. A TOKI-n keresztül tehát a központi végrehajtó hatalom alá rendelte az ország lakáspolitikájának egészét, ami megint csak fontos eszköze volt az alsóbb társadalmi rétegek megnyerésének, nem beszélve a földrengés utáni lakhatási válságról az ország déli részein.
A vasárnapi választás esélyese Erdoğan és az általa vezetett AKP. A fent leírt hatalmi struktúrában gazdasági és politikai mechanizmusok összetett folyamatai képezik a hatalom tartópilléreit. Már a demokratikus intézményrendszer tiszteletének látszatát sem igen kell fenntartania a rezsimnek. Nyílt elnyomás van. Ahogyan az ország 20. századi történelme mutatja: egy-egy társadalmilag jobban beágyazott hatalmi struktúra, amilyen a mostani is, a legritkább esetben bukott meg annak parlamenti ellenzéke által.
Sokkal inkább volt jellemző, hogy valamilyen külső tényező (hadsereg, gazdasági összeomlás, vagy a kettő együtt) késztette távozásra az addig domináns uralkodó pártot.
A most egységesen fellépő ellenzék valóban új fejlemény a modern török politikatörténetben, tesztelésére azonban csak a 2019-es helyhatósági választások alkalmával nyílt mód. Akkor rögtön sikerült is kiütni az AKP-t Isztambulból és Ankaraból, holott provinciális szinten magabiztosan hozta ezt a két várost Erdoğan pártja 2018-ban. A rekordmagas (igen, még a magyarországinál is jelentősen magasabb) infláció komoly próbatétel elé állítja Erdoğan-t, azonban Törökország nem versengő többpártrendszer, éppen ezért sokkal inkább érdemes úgy tekinteni erre a valóban történelmi jelentőségű választásra, mint a gazdaságilag nyílt rendszerválságba jutott autoriter rezsim fontos erőpróbájára.
Címkép: Financial Times