Posted by Pársoros jegyzetek
>Nagy Bandó András
>Ha jól emlékszem, akkor írtam a veszélyhelyzetről először, amikor a megmaradt „kis” Magyarországból két Magyarországot, azaz egy kettévágott „közösséget” hozott létre a veszélyhelyzetet immár állandósító kormányfő. Nem túl eredeti gondolat, de mégis megér pár szót. Azt gondoltam, hogy az egymás ellen uszított, egészből lett két félnek, legfőképp a kormányfőnek „jót tenne” egy kis földrengés, egy hazánkon végigvonuló tornádó, egy pusztító ár, egy amolyan tatárjárásszerű rombolás, természetesen nem az óriási áldozatokkal járó horror miatt, hanem az összefogásért, az egymásmellé állásért, a váll vállvetve érzésért, a másikért, a sokakért cselekvés nemes érzéséért.
Azért az emberi érzésért, hogy nem vizslatjuk, ki milyen hívő, ki melyik oldalt pártfogolja, ki kormánypárti, ki ellenzéki, ki tartja magát távol a politikától, ki képviselő és ki választópolgár, ki gazdag és ki szegény, ki gaz- és ki igaz ember.
Örkény írja, hogy amikor hazaért a fogságból, pár gyalogossal együtt segített megtolni egy megpakolt kocsit, s ő előtte ilyet nem látott Pesten. Lám, ott senki sem mustrálgatta, hogy ki kicsoda. A baj, a tragédia kijózanítólag hatna a gyűlölködőkre, s az előtte egymásra fújók és egymással acsarkodók rájönnének és megértenék, hogy egy közösséget csak az együtt munkálkodás viheti előre, csak az összefogás éltetheti. Egy spagettit két ujjal elpattinthatsz, ám spagettikötegekből már teherbíró hidat is építettek. A Húsvét-sziget óriás kőszobrait százak vonszolták és állították föl végleges helyükre, a piramisok kváderköveit egyesített erővel húzták-vonták és „varázsolták” egymás mellé és fölé, és Dél-Amerika őslakói sem egyenként rakták össze az egymáshoz városaik hatalmas csiszolt köveit. Mindezt nem naivitásból sorolom, nem arról beszélek, ami akár magától értetődő is lehetne, jelesül, hogy egy (ráadásul kicsinyke) közösségen belül csak árthat a gyűlölködés és az egymás meg nem értése. Várainkat csak úgy védhették meg egykoron a törökökkel szemben, hogy összefogtak. Egy várfalakon belüli gyűlölködés megosztotta volna a védőket, ami nem hozhatott volna mást, mint vereséget, a vár elvesztését.
Most, hogy immár 3 éve él a veszélyhelyzeti kormányzás, talán érdemes elgondolkodni ezeken. Veszélyhelyzetben nem kisajátítani kellene a döntéseket, hanem közösséghez illően és méltóan egyeztetve, meghallgatva az ellenzékben lévő, ugyancsak tenni akaró honatyákat és -anyákat, aztán még mindig adva marad a kormány lehetősége a mérlegelésre és a döntésekre. Az, ami a veszélyhelyzet leple alatt történik ehhez semmi köze, a veszélyhelyzeti „kormányzás” csupán sunyi, mondhatni hazug, önérdekű állapot. És a tetejébe a közösségi oldalakon üvöltő „reklám”, a milliárdokból összerakott uszítás a háborúpárti ellenzékiekről, akik a békepártiak ellen voksoltak. Hogy a veszélyhelyzeti kormányzó intézkedett-e arról, hogy a jobbára fővárosi óvóhelyek szaporodjanak, és intézkedett-e arról, hogy szükség esetén a Metró ne csupán pár százezer ember óvóhelye legyen, az is csak 2-3 napos „ellátással”, nem tudjuk. Azt se, hogy a vidéki magyarok, tehát épp azok, akik a veszélyhelyzeti kormányzó uralmát rendre meghosszabbítják hova bújjanak, ha a helyzet valóban veszéllyé alakul, ugyancsak tudhatatlan.
Marad a régi őrmesteri poénkodás a légóoktatásról: ha atomvillanást látnak, jól nézzék meg, mert ilyet soha többé nem látnak!