Posted by Avagy: a vélemény, mint megélhetési forrás
>Nyilván minden korban voltak kóklerek, magukat vátesznek kiadó kalandorok, de én most élek, és engem most zavarnak a szerepjátszó közéleti szélhámosok. Zavarnak, mert irritál az a szemtelenség (írhatnám:pofátlanság), ahogy ráerőltetik magukat a médiára, vagy a média erőlteti ránk őket, vagy mindkettő. Ők azok, akik mindhez értenek, tehát semmihez se. Akik mindenről megmondták a biztosat, megfellebbezhetetlenül és végérvényesen. És ha rájuk zúmol a kamera, ,akkor még gátlástalanabbul, az igazi, hamisítatlan hülyék (nem ostobák, a kettő nem ugyanaz!) magabiztosságával, hogy „bizony, bizony így van ez, jól megmondta”. Mindig jól megmondják. És ott vannak mindenütt. A rádió- és
tévécsatornákon, eleinte csodálkozol, jé, ez itt? Aztán már meg se lepődsz. Ebből él. És élni kell. Van, aki mintha egyik oldalhoz kötődne inkább, van aki úgy tűnik, a másikhoz, van, aki páros-páratlan: naponként váltogatja, és megint van, aki függetlenként hirdeti magát, azt hiszem, erre van a legnagyobb fizetőképes kereslet. Van, aki szilárdan túlkötelezett Szabad Nép-félóra, de hosszabb, vannak, akik hármasával ülnek le káromkodni, s van aki negyvennyolcas huszártisztnek öltözik. Egy baja, így van ez… Mondom, mindkét oldalon van belőlük, és kettő között is, bár a balszélen mintha kevesebben, hát persze, az most nem annyira kaszáló. Nem nagyon tudni, honnan jöttek, ércnél maradandóbbat nem alkottak, s komoly összegben lehet fogadni, hogy ezután sem fognak.
Fölvett allűrjeik, maguk csinálta modoruk eleinte vélhetően kabát volt, amelyet hazaérve levetettek, de mára rájuk olvadt, részükké vált, – ő maguk lettek a nem-maguk. Kik ők? Van aki, ebben is egyéni, de a többség típus. Lássuk.
A letéteményes
Mindentudó. Mindent jobban tudó. Mindent egyedül tudó. A lehető igazságok testet öltött legigazabbika. Neki az Igazság az első, ami ő maga. Az Igazság letéteményese, tehát saját maga letéteményese. Esténként, saját dicsőségében vett forró fürdő után önmagához imádkozik, letérdelve saját nagysága előtt, és mindenki mást kizár az elméjéből, ami nem nehéz, mert már ki vannak zárva. Ő az, akinek egy másik
ember halálakor csak az jut az eszébe, hogy nem voltak jóban egymással. Mindent magához viszonyít. Saját maga körül kering, mert a középpont is ő. Jobb híján, mert nincs jobb, saját maga prófétája. „Agresszív nárcizmus” nevű irányzatának számos követője van, csak nem tudnak róla, mert mindegyikük saját magával van elfoglalva. Így aztán tagdíjat se fizetnek, ezért kénytelen tévé- és rádiószereplésből, valamint úgynevezett újságírásból megélni, szegény. (Hont András)
Az Acsar Gárda alapító
De már domesztikálva. Nem harap. Csinált egy pártot, aztán kiszervezte magát belőle. olyan pártot, amely kizárta azt, akinek zsidó származású volt a nagymamája. Olyan pártot, amelynek egyik tagja beleköpött a Dunába lőtt honfitársai emlékművé lett cipőibe. Olyan pártot, amelynek egy másik tagja (akárhogy is van ez) listázni akarta a magyar-izraeli kettős állampolgárokat, vajon miért épp őket, és nem az oroszokat, a szlovákokat, a németeket, vagy, mondjuk vanuatuiakat? Miért jelent nemzetbiztonsági kockázatot egy kettős állampolgár és miért nem jelentett sokáig Kovács/Kágébéla aki szimplán magyar állampolgár, vagy akár Gruevszki, aki simán letelepedett a legcsekélyebb magyarság nélkül? Ezt azért írtam ilyen hosszan, mert a fekete egyenruhás-árpádsávos újnyilasnak látszó gárda vezetője ma ott ül az ellenzékinek, de
legalábbis objektívnek (az objektivitástól ments meg, Uram, minket!) mondott tévé stúdiójában, mint valami alapítvány (ha ezt Asimov megérhette volna, annyi alapítvány, mit amennyi nálunk van, a Galaxisban sem fért volna el; bizonyára jó üzlet, különben velünk csináltatnák). Ott ül és véleményt mond, és csöppet sem kínos neki, hogy erősen nyilasszerű öltözékben ment be az Országgyűlés nyitó ülésére. A tagadhatatlanul jó író Csurka négyesében legalább volt annyi visszatartás, hogy díszmagyarszerűben vonultak be, és bár nyilván nem kis nosztalgiát éreztek a „nemzetvezető” iránt, legalább a ruhájukkal nem mutatták. De hősünk igen, s most nem lapító, hanem alapító, bocsássunk hát meg neki tévedéséért. Csak azt nem tudjuk, melyikért. (Vona Gábor)
A Showman
Gyakran dicsekszik azzal, hogy ő az ötös számú tagkönyv tulajdonosa. Ilyen számozás utoljára az NSDAP-ben számított, amely tudvalevően a náci párt, és voltak későn ébredői, például Rudolf Hess, aki csak a tizenhatodik, vagy Alfred Rosenberg, aki a tizennyolcadik a listán (holott ő a náci fajelmélet atyja), tehát sorszámozás végül is nem sokat fejez ki. Eddigi életútja mintha inverze lenne az NSDAP ötös számú tagkönyve, Artur Dinter karrierjének, aki különutasságot választva népegyházat kívánt alapítani és ezzel eltért a náci fő vonaltól, így kegyvesztett, sőt, bizonyos fokig üldözött lett Emiatt a hitleráj bukása után megúszta ezer márka összegű büntetéssel annak ellenére. hogy része volt a „faji törvények” megalkotásában. Emberünk, noha szintén a megnevezett számú tagkönyv birtokában van, ilyen magasságokba emelkedni nem képes, ezért valószínűtlen, hogy bármiféle pénzbüntetésben részesülne. Sőt, a hátán viszi a Hír TV-t amely nélküle féllábú (-karú) óriás lenne. Show-műsorában a Mandiner nevű tiszta pártforrásból szemezget, mert az eredeti forrásokat, amelyeket e portál némileg át szokott formálni, sem munkatársai, sem ő maga nem érti. Híreit ilyenformán nem költi át, de maga adja elő, általa szarkasztikusnak vélt formában, mely szóból a „kasztikus” nem igazán érthető. Közönségét maga válogatja össze, rajongóiból és pártkormánytagokból, ezért sikere garantált, e szempontból is követi rajongásig imádott párt- és kormányfőjét, akinek legbensőbb, de ki nem mondható gondolatait: teszem azt, hogy az egyet nem értőknek taknyukon- vérükön kell csúszniuk, vagy hogy az ország most már az övék, demokrácia nyasgem, hogy az ellenfeleket nyakig földbe kell ásni és kutyákkal kell halálra haraptatni – mindezt kimondani neki kegyesen megengedtetett. Sőt, a showman (ötös számú tagkönyv!) együtt vágja a szülinapi tortát a pártelnökkel magával, ami mély, elkötelezett barátságra és vélhetőleg adott esetben közös földbeásás potenciális lehetőségére utal. (Bayer Zsolt)
A pókerarcú hózentróger
Új ember, benősült a Hír TV-be, vagy már férjként került oda, nem tudni, de az biztos, hogy elkötelezett, mint Liszenkó vagy Micsurin a sztálini biológiához. Larry King (a hózentróger erejéig) a példaképe, de semmi mást nem vett át tőle, nem mintha a valaha is képes lenne rá, így hát alkalmasint nem is törte magát miatta. Mimikája nincs, viszont előre megmondja a műsorában monologizáló résztvevők véleményét, hogy azután ne kelljen sokat gondolkozni rajta. Igaz, nincs is min. Ha van az a fogalom, hogy gondolatébresztő, akkor van gondolataltató is. Jóéccakát. (M.Kovács Róbert)
Az ifjú – ki tán?
Na, ez külön típus. Pártkedvenc. Apuka-anyuka biztatta: a Párthoz menjél, kisfiam/kislányom, ott biztos a karrier. Csak ismételd, amit a Vezér mond, nála okosabb úgyse lehetsz, nem kell se gondolkozni, se túlgyötörni magad a tanulással, elég ha mindenki tudja rólad, hogy a Párthoz tartozol, máris megvan a jó jegy. Lépj be az ifjúsági szervezetbe, szerepelj nagyokat, végy részt minden rendezvényen! Mi segítünk,
meg a Béla bácsi, Dezső néni is, hogy meghívjanak a tévébe, vagy riport készüljön veled, vagy mindkettő, aztán a többi se rajtad múlik. Meglátod, sokra viszed az életben. Legyetek Báthoryk! (A Fidelitas)
A BOSSZÚÁLLÓ
avagy Volt egyszer egy szelíd Nyugat
Kedvenc filmje a „Volt egyszer egy vadnyugat”. Mert abban bosszút állnak. Ő maga is ezt forralta sokáig. És a bosszú, mondják, olyan, mint a jó bor. Minél tovább érlelik, annál finomabb. Egyszer, csak egyszer szégyenítette meg ellenfele azzal, hogy a vitában elszenvedett vereség után vigasztalta őt. Ezt az ellenfelet azóta nem csak ellenségnek, hanem örökké kísértő szellemnek tekinti, vagy olyan amelynek végtelen sok feje van, és amelyet napról napra, percről percre gyilkolni kell. A katonaságból, abból az alig egy évből,
amit előfelvettként le kellett húznia,. az maradt meg benne leginkább, hogy a menekülő ellenséget üldözni és megsemmisíteni kell. Akkor talán nem volt örömkatona, azaz nem élvezte a katonaságot, hiszen nem ő parancsolt, hanem neki parancsoltak. De mióta ő a vezérlő elöljáró, azóta nagyon is katona. Holott valójában fogalma sincs arról, mi az. Íme egy eset. Árvíz. Megszemléli a gátat. A munkában részt vevő
katonák épp ebédelnek. Ő jóindulatúan feléjük int: „folytassák!”. Csakhogy ehhez nem volt joga. Neki nincs közvetlen parancsadási joga. Szólnia kellett volna a elöljárónak, aki elkísérte őt, hogy vezényeljen „tovább”-ot. De hát ő úgy érzi, mindenkinek közvetlen elöljárója. A bosszú mellett a a hatalom élteti. A hatalom, amely azonnal talán nem hat, de megfelelően hosszú távon rosszabb, mint a kábítószer. Vagy
legalább olyan. És ő mindent megtesz érte. Mert már rászokott. A szelíd Nyugatból vadat csinált, addig dühítette, míg valóban dühös nem lett, hogy aztán ő maga vicsorítson és kiáltsa, hogy tűz van, amit ő maga gyújtott fel. Maga is tudja, hogy homokra épített életműve vele együtt omlik majd össze, és elmúlnak az általa okozott katasztrófa nyomai is. De a neve megmarad. Mint Hérosztratoszé, aki felgyújtotta az ókori világ egyik csodáját, az ephezoszi Artemisz-templomot, csak hogy az ő neve fennmaradjon. Fenn is maradt. (OV)
Címkép: Szűcs R. Gábor