Posted by Konok Péter
>Patreon
>Szembeötlő, hogy bármiféle sztrájk történik, a propaganda tele szájjal rikoltozza, hogy arról alapvetően a sztrájkolók tehetnek, ők azok, akik másokat (érdekes, ilyenkor valahogy fontosak lesznek a „mások”, akik amúgy – a „mi” ellentéteként – máskor inkább fenyegetést jelentenek) jogaikban, sőt életükben korlátoznak, és – ezt is mindig hangsúlyozzák a jólfizetett propagandisták – amúgy is valamiféle
kiváltságos rétegek, akik jó dolgukban azt sem tudják, hogy mit csináljanak, és a társadalom (érdekes, ilyenkor mindig akad valamiféle „társadalom” is, ami persze egybevág a propagandisták „mi”-képével) más rétegeinek rovására akarnak nyerészkedni. A sztrájk valamiféle ősbűnné válik az állam szemében. Sztrájkjoggal szabályozzák (teszik lényegében lehetetlenné), és úgy állítják be, mintha az valamiféle
hálátlanság lenne, szimpla önzés.
Pedig a sztrájk, főleg a spontán, alulról szerveződő vadsztrájk (régies, kiveszett szó ez mifelénk, angolul wildcat strike) a hatalommal szembeni önvédelem legalapvetőbb formája: mikor a sztrájkolók nem várnak a beszari, tutyimutyi, netán cakompakk megvásárolt, vagy talán csak törvényileg ellehetetlenített szakszervezetekre, nem törődnek az “elégséges szolgáltatással” és a pillanat uralására rendeletekkel módosított sztrájktörvénnyel, a pártok és politikusok ígéreteivel és fenyegetéseivel, hanem élnek egyik legalapvetőbb természetes jogukkal: hogy megtagadják munkaerejük áruba bocsátását.
Mert – legyen bármilyen furfangos a nyelvünk – nem a “munkaadók” adják a munkát. Mi adjuk, ők elveszik – ez lehet afféle (bár eleve problémás) kétoldalú szerződés is, amolyan szerencsétlen kapitalista modus vivendi, de nem úgy, hogy az állam lefog minket, amíg a munkaadók megerőszakolnak (aztán helyet cserélnek). Vagy csak az állam erőszakol, hiszen ő maga a “munkaadó” is, dr. Jekyll és Mr. Hyde egy személyben. (És hogy miért “wildcat”, vagyis vadmacska? Gondolj a macskákra! Nem idomíthatóak, sosem fogod rávenni őket olyasmire, amit nem akarnak. Ha erőszakot alkalmazol ellenük, visszatámadnak. Szeretettel és kajával korrumpálhatod őket, de ez mindig csupán átmeneti, addig tart, amíg ők úgy látják jónak. A személyiségükön nem változtat. Egy macska felett nem lehet uralkodni. Nehéz politikai helyzetekben gondoljunk mindig arra, “vajon mit tenne a helyemben a macska?” Mert csak a nagyon hülye macskák szenderegnek a már kihűlt radiátor tetején, de arról még a nagyon hülye macskákat sem fogod meggyőzni, hogy nekik az pont jó.)
Egy régi sztrájkélményemről írok itt, egy olyan sztrájkról, amihez – látszólag, a felszínen – csak annyi közöm volt, hogy az „életemet” egy pillanatra nehezebbé tette. Mégis a magaménak éreztem, ahogy szinte minden sztrájkot – és szerintem éppen ez lenne a lényeg: hogy alapvetően minden sztrájk rólunk (is) szól, hogy mi vagyunk „a társadalom”, hogy a sztrájk nem egyes emberek, szektorok, szakmák önzése, hanem pont ellenkezőleg: ha a hatalom (állami vagy piaci alapon) egyeseket támad, mindannyiunkat támadja. És hogy a sztrájk, meglehet, egy
időre megnehezíti az életünket, de a célja (vagy inkább az oka, ahogy Kassák írta a művészetről: „nem célja van, hanem oka”) éppen az, hogy az életünk könnyebb, emberhez méltóbb, valóságosabb legyen. Mikor másokkal szolidaritást vállalunk, tulajdonképpen mindig magunkkal is szolidaritást vállalunk.
És ha már szolidaritás: nagyon köszönöm mindazoknak, akik támogatnak a Patreonon, és régebb óta, vagy éppen az elmúlt napokban csatlakozva
hozzájárulnak, hogy elmondhassam, amit el akarok mondani. Megnyugtató, száraz érzés, hogy vissza tudom kapcsoltatni a gázt, mert a mikróban készült Nescafé valahogy nem az igazi: koffein van ugyan benne, de úgy indul vele a nap, mint egy makacskodó Trabant egy téli, lakótelepi hajnalon. Azoknak is köszönöm, akik támogatnának, de nem telik rá: ismerős helyzet ez a „nem telik”, ha nem lenne ismerős, nem is kérnék támogatást. És – sajátos módon – köszönöm azoknak a propagandistáknak is, akik a „tarhálásomon” gúnyolódnak (az én pénzemen, mindannyiunk pénzén): segítenek eloszlatni kételyeimet. Az alábbi szöveget most a Patreonról hozom, és ingyenesen, szabadon olvashatóvá teszem. Aztán ma még írok egy szöveget a Patreonra (de azt már nem nyílt eléréssel, sajnos) arról, hogy milyen volt, mikor – a sorkatonaság alatt, persze, mikor máskor? – egy pár órára (gumi)botcsinálta „karhatalom” lettem magam is. (Nem lelőve a poént: groteszk kudarc volt, és ez így helyes.) Furcsa dilemmák ezek: írott jog és valóságos jogok a sztrájknál, a parancs és abszurditása a hatalom eszközeként, illetve az, hogy kénytelen vagyok támogatást kérni, hogy szabadon (kvázi szabadon) elmondhassam a véleményem, leírhassam, amit leírni szeretnék. Valahogy mindez összefügg. Mert a dolgok MINDIG rólunk szólnak, mindig személyesek, még akkor is, ha a propaganda, az állam, a hatalom minden erejével azon igyekszik, hogy leválasszon minket saját magunkról.