Posted by Bombera Krisztina
Ballag ma a fiam. Reggel óta újraélem egyik élményt a másik után az iskolás éveiből, hatéves kora óta. Az egykori döntésünket, hogy a körzetes általános iskolába megy, pedig végignéztem a város tucatnyi iskolájának nyílt óráját. Egyetlen szempont volt nekünk fontos: az osztályfőnök személye, aki a kicsi gyerekemet végigkíséri a teljes alsó tagozaton. Magdi néni azonnal lenyűgözött, és nemcsak minket,
szülőket, hanem a fiamat is, aki nem mozdult mellőle évekig. Biztonságban érezte magát, az alsós évei megalapozták az önbizalmát, az érdeklődését a világ dolgai iránt, a humorát, ami azóta is mindenen átsegíti. Ezt Magdi néninek és az alsós tanári közösségnek köszönhettük.
Két nyelven tanult az osztály, mindig két tanárral szinte minden órán, a fiam akkor már kétnyelvű volt az amerikai évei miatt. Az angoltanár, Mike bemutatkozó mondata az volt elsőben, hogy nem hisz az iskolában kicsi gyerekek esetében. Még játszani kellene csak, a közösségi és egyéni készségeket fejlesztgetni, tankönyvek nélkül. Azonnal tudtuk, hogy Mike a másik, akit városszerte kerestünk a gyereknek: a tanárt, aki nem hisz az iskolában. Nem érdekelt semmi más, sem a menza, sem az épület külseje-belseje, csak a tanárok
értékrendje. Az általános iskolánk megalapozott minden fontosat, ami a fiam iskolához, tanuláshoz való viszonyát kialakította. Hatéves gimibe ment onnan, oda, ahova egykor az édesapja is járt, fontos volt ez neki. Izgatottan készültek a nehéz felvételire az apjával, én közben a sarokban morogtam, hogy mi a fenének kell ekkora gyerekeket vizsgáztatni, mi lesz azokkal, akiket nem vesznek fel, például akár a saját fiamat, miért kell őket kiskamaszként ekkora potenciális kudarcoknak kitenni, társadalmilag sem jó ez, a túl korai szelekció szerintem igazságtalan és indokolatlan. Az iskolaválasztás előtt azért ismét végigjártuk a város neves iskoláit, már ami talán elérhető álomnak tűnt számunkra. A gimnázium keresésnél már a gyerekközösség érdekelt leginkább. Hiszen a jó gimikről tudja az ember, hogy a tanárok többsége jó, de vajon milyen a gyerekek közössége? Ez érdekelt nagyon. Mi a menő? Ha drága ruháid vannak? Ha bejártad a fél világot? Ha a szüleid híres, befolyásos,gazdag emberek? Vagy más a fontos, mondjuk sokkal inkább az, ha eredetin gondolkozol? Ha képes vagy kitartani, amikor tanulni kell? Ha a verseny nem a külsőségek körül zajlik, hanem a fejekben?
A nyolcadik kerületben, az egyik legnagyobb presztízsű, nem fizetős gimiben töltötte a gyerek az elmúlt hat évét. Kőkemény elvárások mellett, de végig boldogan. Olyan barátokkal, akikkel öröm volt nekem is, ha elcsíphettem velük időt, ha beszélgettünk, amikor jöttek hozzánk, amikor mentünk együtt bárhova, szerettem a szülőket, barátaink lettek. Sokszor öntött el a hála, hogy olyan közösségben van a fiam, ahol a világra való nyitottság, a kritikai gondolkodás, a tények tisztelete, a kitartás a tanulásban, a humor és a szolidaritás a fő értékek.
Nem a pénz, nem a szülők háttere, nem a drága ruha, nem a flegmaság. Amikor most egyetemet választott a fiam, úgy éreztem, túl nehéz szakokat nézett ki magának, próbáltam róluk lebeszélni. Szorongok, hogy halálra kell majd tanulnia magát, nem szeretném ezt, szeret sportolni, utazni, lustálkodni, kirándulni, örülnék, ha nem ülne az asztalnál éjjel-nappal a következő években. Ráadásul fogalmam sincs, milyen tudást követelnek a következő évtizedek, milyen módon változik a világ, ezért azt sem tudom, mit kéne elvárni az egyetemi évektől?!
Arra vágyom leginkább, hogy kívül-belül egészséges és harmonikus legyen. A fiam a kérésemre, hogy válasszon könnyebb szakokat, csak annyit mondott: ha az osztálytársai képesek elmenni az orvosira vagy a műszaki egyetemre, akkor ő is képes lesz sokat, keményen matekozni. Ha a
többiekhez teljesítményben és kitartásban méri magát … mit mondhatnék erre?! Ezt a gimnáziumi tanárainak köszönhetjük és annak a közösségnek, amelyben az elmúlt hat évet töltötte. Most, hogy mindezt újra végiggondolom, folyik a könny az arcomon a hálától. A Váradi utcai Óbudai Nagy László kétnyelvű általános iskoláért és a Trefort Ágoston Gimnáziumért. Egyetlen nappal azután, hogy halálosan
megrendülve néztem a képsorokat tüntető gyerekekről, akik közül sokan még messze vannak az érettségitől. Akik szeretnék, ha a tanáraik tisztességes körülmények között, szabadon és megbecsülten taníthatnának Magyarországon. A gyerekeknek könnygáz miatt folytak a könnyeik. Egyikük azt mondta, mikor a Telex, még a tüntetés előtt, kérdezte, hogy nem fél-e a könnygáztól: „Így is, úgy is siralmas, ami
történik. Hogy az eredménytelenségtől vagy a könnygáztól sírunk, az most egyremegy.”