Posted by Schäffer Erzsébet
>Rá kellene érnünk… Akkor is, ha sietnünk kell. Mert mindjárt felnőnek. Egy
perc, észre se veszed… és üres a homokozó.
– Anya, látod, én ások nyugodtan.
– Meddig ásol?
– A Föld közepéig.
– És miért csak addig?
– Nem akarom kifúrni a másik oldalát. Hátha valakinek a házába ásnék.
– És meddig tart, míg a Föld közepéig elérsz?
– Végtelenig.
– De még mennyi ideig? Lassan mennünk kellene. A végtelenig? Ezt honnan
szedted?
Válasz ezúttal nem érkezett, mert a végtelenig ásó öt-éves fiatalember akadályba
ütközött és koncentrálnia kellett. Gyökereket talált az ásója.
A párbeszéd – ha eddig még nem találták ki – egy homokozóban zajlott anya és fia
között. A hátizsákos, lófarkat viselő fiatal mama igazi érdeklődéssel figyelte a
végtelenig menő alagút alakulását. Egy ideig. De aztán az órájára nézett és
telefonálni kezdett. És az alagút sorsa lassan megpecsételődött.
A helyszín, ahogy említettem, egy hétköznapi homokozó, ami fontos terepe a térhez
simuló kis játszótérnek. Egy hinta van még jelen, egy mászóka, egy rugós előre-hátra
lendülő motorkerékpár meg egy hasonló rugón lendülő nyúl – ennyi. Árnyékot adó
fák, bújócskázáshoz termett bokrok, három régi piros pad az elfáradt felnőtteknek.
Mert a felnőttek, ki érti őket, állandóan fáradtak. Ugyanis állandóan küzdenek
valamivel. Legfőképpen az Idővel. Az órával van a legtöbb bajuk. Mindig nógatják az
embert, különösen, ha a homokozóban valami fontos dologba kezd. Múltkor is így
volt, akkor az egri vár építését állította le apa. Pont ő. Őt aztán végképp nem lehet
megérteni. Többnyire elfoglalt, de ha akarja, akkor nem. Ő olvasta fel az Egri
csillagokat. Heteken át minden este hallgattuk az ötödikes bátyámmal, meg az
örökké vihorászó harmadikos lánytesómmal, de akkor ő se vihorászott. Apa nagyon
jól olvas. Szerintem ő is élvezte az egészet.
Én jövőre leszek elsős, de már mindent tudok. Azt hiszik a felnőttek, ez azért van,
mert annyi eszem van. Hát van valamennyi, de amúgy meg elég csak hallgatni és
figyelni arra, ami a nagytesóimmal történik. Azt is mondják, könnyű nekem,
harmadiknak a sorban. Könnyű vagy nem könnyű, így alakult.
Szóval nem értettem apát. Már kész volt a Bobek bástya, megalapoztam a
lőportornyot, az alagút járatait is kimértem, azt, ahol az áruló Hegedüs hadnagy
bevezette a törököket… szóval majdnem kész volt a vár, amikor apa már nem bírta
cérnával, fogta a telefonját – egyébként végig beszélt rajta –, mutatta az időt, ideges
volt, azt mondta, kész, indulni kell, majd folytatod a várat holnap! Ezt mondta, pedig
tudja jól, hogy a várat holnap már nem tudom folytatni. Mert nem találom így. Az
csodaszámba menne. Jöhetnek macskák, meg mindenféle vandálok, akik esetleg
szétbombázzák csak úgy, kedvtelésből. De menni kellett, nincs mese, a felnőttek a
felsőbb hatalom.
És most ugyanez van, csak anyával. Jó, elég sokáig várt rám, de mindig az ismerős
lemez: szedelőzködj, indulni kell, elég volt mára, majd holnap megint jövünk. És anya
hozzáteszi, tudod, még vásárolni kell, postára menni, és vacsora sincs és a nagyok
már otthon lesznek… Megértem anyát és megértem apát is, csak azt nem értem,
hogy nekik mit ér így az életük, ha mindig sietnek és közben mást sem csinálnak,
mint amit muszáj és közben egyfolytában csak telefonálnak, telefonálnak,
telefonálnak… Szerintem hülyeségeket.
Családban élni jóblog