Posted by Odze György
>Egy kontinens, benzinkúttól-benzinkútig, mondjuk, így is lehet nézni.
Észak-Finnországban autóztam, Kemiből Rovaniemi felé, Helsinkitől
több mint hétszáz kilométerre (ez körülbelül Budapest-München
távolság, csak a mérték kedvéért), száz kilométerenként, ha volt egy
kanyar, enyhe, de mégiscsak kanyar, és ez már így ment a nyolcadik
órája. Végre egy benzinkút. A mosdóban melegvíz, szappan, tiszta
törölköző, kis büfé, szendvicsek, az elmaradhatatlan kávé, a kiszolgáló
kislány tökéletes angolsággal beszélt, svédül is tud, most interneten
oroszul tanul.
Egy évvel később, hazafelé. Helsinkiből hajóval Stockholmba,
onnan tovább, délnek. Félúton, Malmö előtt az autópályán tankolás.
Személyzet nincs, mindenki maga tölt, szélvédőt mos, kártyával fizet. Kis
büfé, itt sincs senki, minden automatikusan működik. Gép adja ki egy kis
ablakon a virslit, mellé a krumplipürét, mustárt, italt, süteményt, fagylaltot
és nyomtatja a számlát. Fizetés kártyával, az edényeket is egy
futószalag húzza egy kis ablak mögé, a számlát is gép nyomja ki.
Viszontlátásra, köszönnék, de nincs kinek.
Átkelés Dániába a két országot elválasztó, nyolc kilométer hosszú
hídon, a világoskék Öresund tengerszoros fölött, itt sincs személyzet,
senki sem kéri a hídpénzt, kártyával fizeti mindenki, délután már Dánia
déli csücskén, Gedesby-ben egy kis, tengerparti panzióban töltöm az
éjszakát, a tulajdonos örül, hogy lát egy magyar fickót, fiatal korában egy
kórussal járt a Balatonnál, még fényképeket is mutat, meghív egy italra,
a közeli kocsmában éppen esküvőt tartanak, tűzijáték, jókedvű a
társaság, marasztalnak, alig tudok szabadulni.
Másnap hajnalban újabb hajóút Rostockba, indulás hajnali ötkor, a
kialvatlan kamionsofőrök között a dán személyzet tagjai olyanok, mintha
egyenesen manikűröstől és fodrásztól jöttek volna, ködös reggel,
fegyelmezett, szélsebes német autósok, mindössze kétszázötven
kilométer az esős, zárkózott Berlin, fiatalkori emlékek, valamikor egy
nyarat töltöttem itt, születésnapomra nyelvtanfolyamra fizettek be a
szüleim, akkor még létezett az NDK, a keletnémet kirakat, most már
egyesített ország, de még mindig érezhető a különbség kelet és nyugat
között, Lipcsénél közömbös, kedvetlen pincérek cigarettáznak a konyhai
bejáratnál, éppen csak a Walter Ulbricht-kép hiányzik a falról. A
parkolóban ukrán autóbuszok várakoznak, vendégmunkásokat
szállítanak valahová, a boldogulás és egy jobb élet felé, szánalmas,
kopott embercsoport, a teraszon kínai turisták ebédelnek, vidáman
fényképezik a diplomata-rendszámot, csoportképek is készülnek.
Az Arany Prága, egy pillanatra a Hradzsin, jó lenne egy órácska az
U Fleku asztalánál, még a címét is tudom fejből, Kremencova 11, de
nincs megállás, estére szeretnék hazaérni, két nap alatt 2500 kilométer.
Szlovákia, ez már Közép-Európa, bánatos tekintetű fiatalember a
pénzváltófülkénél, futballmeccset néz a telefonján, várnom kell, mert
éppen tizenegyeshez készül a Slovnaft, a pozsonyiak kedvenc csapata,
de elszúrták a lehetőséget, a bánat így még mélyebb, jöhetnek a
bankjegyek.
Magyarország. Régen még szorongással vegyes örömmel léptem
át a határt, Hegyeshalom a kelet-nyugati átjárás jelképe lett, ma már
megállás nélkül hajtunk át, némi büszkeséggel gondolok arra, hogy a
gyerekeinknek ezt hagyjuk örökségül, se vízum, se vámvizsgálat, se
rettegés, remélem, majd értékelik. Tankolás Mosonmagyaróváron.
Régen még olcsó volt a hazai benzin, ez most már csak emlék.
Unott férfi nyomja az üzemanyagot, miközben a közép-európai-
szagú mosdóban idézem szomorkásan fel az észak-finn körülményeket.
Pedig ez még az osztrák határszél.
A pénztárnál csodálkozva látom, hogy hatvan litert számoltak fel.
-Különös – mondom -, az autó tartálya csak ötven literes.
-Bocsánat – néz rám közömbösen a pénztáros kisasszony és a
finn diplomata-rendszámra pillant. – Nem tudtam, hogy magyar.
Hazaérkeztem.