Posted by Tardos János
>Legutóbb ott tartottunk, hogy botlatóköveket kellene elhelyezni ezekben
a kis Balaton-felvidéki falvakban, itt, körülöttem. Elsőként Monoszlóra,
mert pár éve – van annak már évtizede is – megtudtam, hogy az én kis
víkend-parasztházamból, amibe nyugdíj után állandóra beköltöztem,
szóval innen hurcolták el a halálba a falu egyetlen zsidó családját 1944-
ben a csendőrök.
Ez teljesen véletlenül derült ki. Mi a házat 1996-ban romos állapotban
vettük meg szinte fillérekért a nazarénusoktól, mert ők addigra már
kihaltak a faluból, vagy átköltöztek a szomszédos Szentantalfára.
Azután akkori szomszédunk, az általunk nagyon megszeretett Dezső
bácsi (vagyis Bertalan Dezső) egyszer fröccsözés közben elmesélte,
hogy leventeként látta 1944-ben, ahogyan a csendőrök felrakják a
szekérre a Grószékat, s elzötyögnek velük Tapolca irányába. Azóta
senki sem hallott felőlük.
De lassan már nézegetni kell a jegyzeteimet is. Előszöris megtudtam,
hogy „…volt egyszer egy Grósz család Monoszlón. Nem tudom, hogy
összesen hány gyerekük volt, de kettő biztos: Miksa es Irén. Az 1890-es
évek körül születtek. Az anya lánykori neve Szidónia Spiegel volt, az
apáé Grósz Sándor. Irén hozzáment Stern Józsefhez, és
Zalaszentgrótra költözött. Onnan deportálták Auschwitzba, valószínűleg
egy transzportban Arankával, mert ugyanazon a napon haltak meg.
Miksa elvette a balatonfüredi Steiner Arankát, és Monoszlón éltek.”
Ezt egy amerikai barátnőm ímélezte Washingtonból, valamikor nyolc-tíz
évvel ezelőtt, mert kérésemre utánanézett a Yad Vashem holokauszt-
adatbázisában. Később találtunk más adatokat is, talán valamilyen
balatonfüredi kutatható zsidó adatbázisban. De nem sokkal ezelőttig azt
hittem, hogy itt lakó elődeim közül Grósz Miksa valamikor a harmincas
években meghalt, és az özvegyen maradt Arankát egyetlen rokkant
gyerekével hurcolták el a tapolcai, majd a zalaegerszegi gettóba, s
később Auschwitzba.
Erről már régebben írtam a Pesti Sólet című világlapba, és a megjelent
cikket kifüggesztettem a bolt előtti falusi hirdetőtáblára.
Monoszló pici falu, még a pesti bebírókkal együtt sem vagyunk százan.
De a cikket, akit érdekelt, láthatta: a mai napig ott lefegteti a szél, ahová
pár hónapja kirajzszögeztem. Így aztán számomra is kiderült például,
hogy Dezső bácsi húga a mai napig itt él a faluban. Ugyan elmúlt már 90
éves, de még mindenre pontosan emlékszik, és ha akarom, engem is
felvilágosít.
Akartam.
Pillanatok alatt kiderült, hogy a Grósz család ebben a kis Hegyi utcai
házban csak körülbelül másfél-két évet élt. Azelőtt, egészen 1942-ig a
mai Fő utca 14. alatt volt a boltjuk, és abban a nagyobb házban volt a
lakásuk is. Csakhogy egy akkor meghozott kormányrendelet szerint
zsidónak nem lehetett már semmije, se boltja, se biztonságos
megélhetése, semmi. Ezeket a jó Horthy bácsi szépen elkoboztatta, s
átadatta a keresztényeknek, hogy véget vessen a rút zsidó
kizsákmányolásnak. (Egy kicsit úgy, mint ahogy ma Orbán Mészáros
kezére játssza át a bankokat, a sztrádákat meg a gázműveket.)
Így aztán Grószéknak ott kellett hagyniuk az özv. Kerkápoly Istvánnétól
bérelt Fő utcai boltot és lakóházat, és át kellett hurcolkodniuk ebbe a kis,
egyszobás, a 19. században épült komfort nélküli parasztházba. Itt talán
már akkor is a nazarénusok voltak birtokon belül, tehát ők segíthettek
Grószéknak túlélni – a maradék egy-másfél vagy két évre, ami akkor
még hátra volt nekik.
Megtudtam azt is, részben Dezső bácsi húgától, részben egy kedves
monoszlói amatőr helytörténész fiatalasszonytól, Gaálné Kapás
Krisztinától, hogy helyben kedvelték a Grósz boltosékat, akik a kor
szokásai szerint mindenfélét tartottak, és ha kellett, akár hitelre is
árusítottak: valamennyi élelmiszert, sót, petróleumot, munkás- vagy
parasztinget, alumínium vödröt, ami faluhelyen szükséges volt. De
boltba akkoriban nem úgy jártak az emberek, mint manapság, mert
pénzük faluhelyen nemigen volt, s amit lehetett, a ház körül
megtermeltek. Kosarat fontak, anyagot szőttek – erről külön regényt
lehetne írni. (Egyébként a Fő utcában volt egy másik bolt is, a Siffer-féle
keresztény vegyeskereskedés. És a Grószék boltját az ő kiebrudalásuk
után állítólag egy Nagy Kálmán nevezetű helyi ember vette át. Nem
stróman volt, hanem az új tulajdonos.)
Megtudtam azt is, hogy Grósz Miksa egyáltalán nem halt meg korábban,
megélte a deportálást, és nem egy, hanem két gyermekük volt (és
mindkettő beteg, angolkóros, tolókocsiba kényszerült fiúgyermek volt).
Nevük Imre és István, de nem tudom pontosan, mikor születtek, de
valószínűleg úgy a múlt század húszas éveinek vége felé.
Amikor a boltot ott kellett hagyniuk, megszűnt minden bevételük,
megélhetési forrásuk. Ráadásul még Aranka is lebetegedett, eltörte a
lábát, munkaképtelen lett. Tehát Grósz Miksa alkalmi munkákat vállalt,
napszámba ment a parasztokhoz, segített szüret idején – és nyilván
apránként próbálták eladogatni a bolt Hegyi utcába átmentett vacak kis
készletét is. (Egyébként az após, a köveskáli illetőségű Steiner Tivadar
is próbálta valamennyire támogatni őket.) Mindezt Dezső bácsi húga,
Csabai Lászlóné, Bertalan Laura néni mesélte el nekem, aki ma már
talán az utolsó túlélője ezeknek az időknek, és már az ő egészsége is
pislákol néha. De amikor meglátogattuk, nagy formában volt. Tőle
származik a cikkhez mellékelt ősrégi, talán nem a legjobb minőségben
beszkennelt fotó is, az egyetlen olyan ábrázolás, amelyen a napszámba
állott Grósz Miksa is valamennyire látható.
Szerencséjükre nem kellett sokáig nyomorogniuk, mert egy-másfél évvel
később a németek, Horthy és a csendőrök gondoskodtak a továbbiakról.
Vagy megszánták őket nagy elesettségükben, vagy pedig – és ugye ez
a valószínűbb – a korabeli általános és teljes rezsicsökkentés keretében
szüntették meg radikálisan szegény zsidó emberek mindennapi
megélhetési gondjait.
Próbáltam megtudni valamit az elhurcolásuk körülményeiről és a
környező falvak zsidó lakosainak sorsáról is. Erről talán a legtöbbet a
tapolcai Hangodi László történész tudja, aki mindig nagyon kedvesen
válaszolgat a kérdéseimre, és időnként a szakirodalomban is eligazít.
Az egyik kérdés az volt, melyik napon jöttek a csendőrök a szekérrel
Grószékért. Laura néni úgy emlékszik, ez 1944 áprilisában történt,
mások szerint a tapolcai járás zsidóságát május közepén gyűjtötték
össze, előbb Tapolcán, majd a zalaegerszegi gettóban. Persze az is
lehet, hogy Monoszlóról már korábban átszállították Grószékat
Kővágóörsre, mert később erre is látunk majd példát. A Yad Vashem
adatbázisa szerint talán július 8-án érkezhettek az auschwitzi rámpára –
már aki túlélte az addigi nem kevés borzalmakat. (Grószék a beteg
asszonnyal és a két angolkóros gyerekkel kevéssé valószínű, hogy a
túlélők között voltak.)
A környékbeli falvak közül a legtöbb zsidó Kővágóörsön élt, onnan
összesen 82 embert vittek a tapolcai gettóba. Az előző cikkemben írtam
már a két zánkai zsidó családról is (ahol a boltos Grósz az én
Grószaimnak valamilyen rokona lehetett – mindenesetre a környező
falvakban ez a név nem volt ritka). Azután megtudtam, részben éppen
Laura nénitől, hogy Köveskálon is éltek zsidók, Steiner Tivadaron kívül
is. Az ottani világháborús hősi emlékműre – ellentétben a monoszlóival –
fel is írták némelyikük nevét. Ezt lefotóztam, és most a cikk mellé
teszem. (Gondolom, ahol női nevek vannak, azok többnyire zsidó
családok voltak, vagyis a Bulger, a Grósz, a Krauz és a Neay család.)
Érdeklődtem Révfülöpön is, ahol P. Miklós Tamás helytörténész próbált
eligazítani, amennyire lehet. Arról kérdeztem, maradt-e fenn náluk egy-
két, régebben zsidó tulajdonban állt villa, ház, gazdasági épület. Nincs
erről teljes leltár, de egy párat sikerült felidézni. Ott volt például a Brandl-
féle bolt és szikvízüzem, amely a háború alatt bombatalálatot kapott és
leégett. Azután a Petőfi utcai Marton-villa, ahol Marton Imre fa- és
építőanyag-kereskedő lakott, illetve ahol a cégének a telephelye volt.
Létezett még Polacsik Ármin fakereskedő telephelye is valahol, annak
helyén ma egy új ház áll. Hoffman bádogosnak a vasútállomás mellett
volt műhelye, a Rózner-féle pincéből (a tulajdonos később Róbertre
magyarosított) a téesz Birka-csárdája lett, a vasútállomással szemben,
ott, ahol ma a Hangulat vendéglő áll. És végül, de nem utolsósorban,
Révfülöpön működött a Brenner pékség is.
Úgy tűnik, 1944 májusában mintegy 17 zsidót indítottak a csendőrök zárt
alakzatban, persze gyalog Révfülöpről Kővágóörs felé. Igaz, az út
legfeljebb ha fél, egy óra hosszat tarthatott. Hogy onnan is gyalog
hajtották-e tovább őket Tapolca felé, azt már biztosan nem tudom.
Így állnak nálunk az ügyek 2023 márciusában. A botlatóköveket,
egyelőre kettőt, július 8-án, szombaton délelőtt 11 órakor helyezzük el a
monoszlói ház előtt. Addig még remélem, sok szó esik erről az ügyről.
Úgy remélem, a helyiek is részt vesznek majd az eseményen.
Az is jó hír, hogy mintha a környező falvakban is megmozdult volna
valami. Persze nem akarom elkiabálni, de ha lesz konkrét és biztos
fejlemény, azt sem fogom eltitkolni.
(Csabai Lászlóné Bertalan Laura dobozából előkerült egy kisalakú,
megbarnult, megviselt állapotú fotó. Ez az 1943-as szüret alkalmával
készült, amikor Grósz Miksa napszámban segédkezett a helyi
parasztoknak. Ő áll hátul fönt a szekéren, s fotó jobb oldalán, sapkában.
Elöl középen Bertalan Dezső ifjú levente, s mellette a húga, Laura néni.)
Címkép: Szüret Monoszló 1943