Posted by Bóta Gábor
>Hernádi Judit és Kern András frenetikusak együtt. Jól állnak egymásnak.
Röhögőgörcsöket okoznak a nézőknek. De azért megható perceket is
szereznek a Belvárosi Színház Kalamazoo című előadásán, amit zsúfolt
ház előtt, ujjongva ünnepel a közönség.
Hernádi és Kern felvonultatják az öregség tragikomikus szituációit egy
videós társkereső portálon megismerkedett nő és férfi, Peg és Irving
személyében. Az előadás elején láthatjuk, ahogy a társkereséshez
elmondják az életrajzukat, a másik nemnek szóló üzenetüket. Felénk
fordulva, egy álló mikrofonban vallanak magukról. Peg félszeg,
érezhetően szégyelli, hogy erre „vetemedett”, el-elharap szavakat, olykor
restelkedve végig néz magán. Csak akkor nyílik ki igazán, amikor
madarakról kezd beszélni, ők a mániái, a mindenei, temérdek dolgot tud
róluk, valósággal személyiségeknek tekinti őket, tán némiképp
szerelmeinek is. Nagy álma, hogy eljusson a világ általa
legfantasztikusabbnak tartott madárrezervátumába, Kalamazoo-ba,
innen Michelle Kholos Brooks és Kelly Younger darabjának talányos
címe.
Irving a nő ellentéte, idős korára is igencsak bevállalós pasas, vagányul
mondja a magáét, magabiztosan löki a süketet, érezteti, hogy számtalan
nője volt már. Meglehetősen szókimondóan üzeni, hogy de még mindig
„éhes”, nem bír leállni, nem szolid, időskori kapcsolatra vágyik, hanem
pörgősre, és bizony szexet is akar, ahogy belefér. De azért neki is meg-
megbicsaklik a hangja, ő is el-elbizonytalanodik, egyértelmű, hogy neki is
lehetnek egészségügyi, lelki problémái, bármennyire is próbál
hetvenkedni, bármennyire is visel kihívó piros inget, piros zoknit,
bármekkora is a szája, őt sem kímélik az öregkori nyavalyák.
Eszelős jelenet, amikor ülnek egy presszó asztalánál, és az ismerkedő,
udvarlós szituáció, miközben azért megmarad annak, a visszájára is
fordul, mert mindketten, csaknem mintegy szerelmi vallomást, élvezettel
sorolják nyűgeiket, bajaikat, hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj, és, hogy mi
mindenen mentek ők már keresztül. Roppant mulatságos ez, de azért
kissé szívfájdító is, hogy az idő múltával így hagynak cserben minket a
szerveink, testrészeink, hogy mindent szeretnénk csinálni, amit
korábban, de azért gyakran már több a vágy, mint a tett. Örkény István
írt erről káprázatosan a Macskajáték című darabjában, megmutatva
ennek a képtelenségét és nagyon is valós groteszkségét. Az újra és újra
műsorra kerülő Kései találkozás is erről regél, Alekszej Arbuzov darabja
sokkal könnyedebben, de szintén humorral, édes-búsan teszi ezt, nagy
színészeknek jutalomjáték lehetőséget nyújtva.
A Kalamazoo is csak nagy színészeknek való. Alapvetően szórakoztató,
lényegében bulvár darab, ami egyáltalán nem szégyen, sőt erény, ha
ennyire jól megírják, megrendezik és játsszák. Azt a pokolian nehéz
egyensúlyt kell benne eltalálni, hogy ugyan végig könnyed maradjon, jól
„csúszóan” szórakoztató legyen, de mégiscsak szóljon akár fajsúlyos
létkérdésekről is, ám azért úgy, hogy ez különösebben ne ülje meg senki
gyomrát. Sebestyén Aba, bár azt hiszem először rendez bulvárt,
fölöttébb érzékenyen tette ezt, csöppnyi ízlésficam, csipetnyi túlzott
érzelgősség sincs az előadásban, de érzelemgazdagság, felszabadult
játékkedv bőven. Sebestyén rendszeres munkatársa, Cári Tibor,
szerezte a kiváló, olykor áradó, máskor visszafogottan halk, a játékkal
tökéletesen eggyé olvadó zenét. Sós Beáta pofonegyszerű, de abszolút
működőképes látványvilágot tervezett, díszletként elég néhány tárgy,
asztal, szék, főszerephez jutó franciaágy, ahol persze szintén nagyon
komikusan, de mégis gyönyörűen, először lesz egymásé a két idős
ember egy hotelszobában. A háttérben végig látható egy csillámló
revüfüggöny, ha úgy tetszik, annak jelzéseként, hogy amit Peg és Irving,
illetve Hernádi és Kern végrehajtanak, az nagy kunszt, jelentős
mutatvány.
Valaha sokat játszottak együtt a Vígben. Körülbelül tíz éve Orlai Tibor
producerként hozta össze őket ismét, ugyancsak a Belvárosiban,
Verebes István rendezésében, a Hitted volna? előadásában. Baráti
házaspárok megözvegyült tagjaiként iparkodtak egymás számára
fontosabbakká válni, vagy éppen megriadtak, hárították ezt a
lehetőséget, hogy majd a magánytól ijedjenek meg, és újra közeledni
próbáljanak. Esendőségükön sokat lehetett nevetni, a szurkapiszkálódós
megjegyzéseik mögül ki-kibukott a fájdalom, a kétségbeesés. Ott volt a
reménytelenség, az egymásba kapaszkodás vágya és az ettől való
megrettenés, a biztos talaj elvesztése és a fel-felpislákoló remény. Aztán
a Valódi hamisítványban, Valló Péter rendezésében, szintén Orlai
hívására, felszikrázó, de hamar hamvába hulló szerelem történetét
láthattuk tőlük.
Most talán révbe érnek, sok mulatságos perpatvar, rendszeres
veszekedések árán, de csak eljutnak a Peg által annyira vágyott
Kalamaoo-ba, ami akár a beteljesülés jelképe is lehet. Itt is beszólnak a
másiknak, vehemensen szurkapiszálódnak. Úgy tűnik, nem hűlt ki a
szerelem.
Olyan siker a produkció, hogy Hernádi és Kern ezt addig játszhatják,
ameddig csak akarják, bírják szusszal, hogy közönség bőven lesz rá, azt
borítékolni merem.
(Pepita Magazin)