Posted by
Szuhay-Havas Ervin
>1923. január 3-án, a háromkirályok ünnepén, Jaroslav Hašek cseh író
halotti levelét körmölte a lipnicei orvos: “…a halál oka: tüdőgyulladás és
szívbénulás.” De a keserű igazságot kár szépítenünk, negyvenedik
születésnapja előtt az örökvidám Jarda Hašek, a híres prágai bohém, az
egykori anarchista, Bugulma orosz kisváros bolsevik politikai
megbízottja, majd ismét önpusztító bohém az új csehszlovák
köztársaságban – halálra itta magát.
Teste a hónapokig tartó haláltusa alatt annyira felpüffedt, hogy az igaz,
mindig is pocakos alkatú író testsúlya meghaladta a száz kilót. S amikor
eljött a kisvárosi asztalos, a koporsóban ugyan még sikerült a pufók arcú
tetemet elhelyezni, de a szűk csigalépcsőn a durván összeeszkábált
faláda már nem fér el, vissza kellett fektetni a halottat az emeleti
szobácska asztalára, hogy azután az ablakon át bocsássák alá a
koporsót és a holttestet.
A tragédiát átlengi a hašeki fekete humor, a halálhírt pedig senki sem
hitte el Prágában, mert Hašek annyiszor “meghalt már”; a
legfantasztikusabb változatokat maga az író terjesztette kora ifjúságától.
A temetés után ott sírdogált a házban az “orosz feleség”, Alekszandra
Gavrilova Lvova “hercegnő”, aki valójában egy Petykov nevű tatár
falucskában született, apja egy szegény orosz varga, aki minden pénzt
elivott – nos hát, ennyi volt az igazság a hercegi származásból. Első
feleségétől, Jarmila Mayerovától viszont az író elfelejtett elválni, így
bigámia miatt börtönbe is csukták volna, ha a csehszlovák köztársaság
elismeri a Szovjet-Oroszországban kötött házasságot, de hát nem
ismerte el.
Számtalan cikk és életrajt vissza-visszatérő motívuma: “X. Y., az író és
az ember.” Az efféle méltatások általában szépítenek, de a
legkomikusabb bennük az “író és az ember” mesterséges
szétválasztása, mintha bizony minden íróban két személyiség lakoznék,
az egyik írói, a másik emberi minőségében. Bármennyire tragikomikus
Jaroslav Hašek “emberi” pályája, a lényeg itt is azon van, hogy sok száz,
talán ezer apró karcolat, humoreszk, kroki és versike után, amelyek –
egy magyar író megállapítása szerint – “a mai rádiókabarék közepes
termékeinek színvonalán mozognak”, élete végén Jaroslav Hašek olyan
világirodalmi figurát teremtett, amelyet bátran állíthatunk Falstaff vagy
Don Quijote alakja mellé. Švejket, a derék katonát valóban mintha a
pocakos, életvidám Falstaff és az elmeháborodott, búsképű lovag
alakjából gyúrták volna egybe. És olyan szerencsésen, hogy egyúttal
egy nemzet életérzéseit fejezi ki a háború vérzivatarában. Sőt, az első
világháború szennyében és mocskában ártatlan, együgyű mosollyal
botorkáló pocakos katona hálás vitatéma az irodalomtörténet számára:
valóban tökéletesen hülye-e, vagy a világ őrült volna meg 1914 forró
nyarán, Švejk, a derék katona pedig csak szimuláns. A mű hatását még
az sem csökkenti, hogy a haldokló író, aki végül már tollba mondta Švejk
utolsó kalandjait, torzót hagyott ránk. A mű befejezetlen, és csak
sejthető, hogy Švejk átszökik az orosz lövészárokba, hogy a cár
birodalmában, majd a forradalom viharában botorkáljon tovább – mindig
ellenkező irányba, mint ahonnan az ágyúdörgés morajlik.
Jaroslav Hašek apja matematikát tanított egy prágai magániskolában,
majd a Slavia-bank tisztviselője volt, és a fiú érzékeny 13. évét taposta,
amikor a családfenntartó vesebajban meghalt. Az egyéni tragédia
elegendő volt hozzá, hogy az anya és két gyermeke az alsó
középosztály soraiból is lejjebb süllyedjen. Igaz, Jaroslav így is letette az
érettségit a Csehszláv Kereskedelmi Akadémián (ahol tűrhetően
megtanul magyarul), s az iskolai szünetekben szlovák földön barangolt
öccsével és kalandos kedvű társaival. (Később kétszer is járt
Magyarországon, Szeged mellett – úgy hírlik – csavargásért rövid időre
fogdába is csukták.) És már ekkor megmutatkozott benne a kalandvágy:
mi lenne jobb módszer arra, hogy elkerüljük a szürke hétköznapokat,
mint ha az országutat járjuk? És ki lenne szabadabb egy merev
társadalomban a csavargónál? Hašek életének homályos pontja, hogy
amikor önkéntesnek jelentkezett a macedón felkelők mellé, valójában
eljutott-e a balkáni harcok színhelyére, igaz-e, hogy török fogságba
került (ijedtében mintegy, amikor megpillantotta az oszmán hadsereg
tábortüzeit), majd eléggé rejtélyes, hogyan vetődött Erdélyen át
Galíciába és végül Krakkóba, ahol orosz kémnek nézhették, mert a helyi
börtönigazgató információt kért a prágai rendőrkapitányságtól, mit tudnak
a fiatalemberről.
Ezután Hašek rövid anarchista időszaka következik. Anarchista újságnak
dolgozik, anarchista gyűlésekre jár, a rendőrségen nyilvántartásba
veszik, amíg azután egy atyai prágai rendőrtiszt szépen lebeszéli a sok
“petróleumról meg dinamitról”. Valóban, ha verekedni akar, miért nem áll
be az ifjúcsehek pártjába? Vagy – végső esetben – a “szocdemek közé,
tudja fiacskám, azok az általános választójogért küzdenek, mi meg
úgysem adjuk meg nekik.” Annyi bizonyos, hogy Hašek alig tölt el több
időd az anarchisták között, mint a prágai Slavia-bankban, ahol egyik nap
cédulát hagy az asztalán: elege van a hivatali robotból.
Ettől fogva az irodalmi hajlandóságú, sokat csavargó ifjú alámerül a
prágai bohémvilágba, ahol egészen hajnalig mindig nyitva áll egy
pálinkamérés vagy mulató. Életének erre a szakaszára a prágai
rendőrség iratai vetnek némi fényt: általában utcai botrányokozás a vád.
Rövid epizód az író életében Az állatok világa című különös
munkahely. Az állatok világa voltaképp egy kutyatenyészettel kombinált
hetilap, amely jó tanácsokkal látja el a kutya-, macska- és házinyúl
tenyésztőket. Hašek, akinek krokijait, rövid, humoros írásait addig is
szívesen veszik meg néhány koronáért a gombamód születő cseh
nyelvű lapocskák, itt találja fel azt, ami az ismeretterjesztés ellenkezője:
a misztifikációt. Fuchs úr, az ebtenyésztő-főszerkesztő egyre nagyobb
aggodalommal látja az előfizetők dühödt leveleinek áradatát,
segédszerkesztője ugyanis komoly hangnemű cikkekben hirdeti: az
elefántot vonzza a gramofonzene, amíg a sertés lesoványodik tőle; vagy
amikor szeretett lapjának “tudományos” rovatában a postojnai barlang
vak tarajos gőtéjének furcsa tulajdonságairól kell olvasnia.
Az állatok világánál Hašek napi két korsó sört is kap a fizetése mellé,
csak hogy ne csavarogjon el túlságosan messzire, mégis dicstelenül
távoznia kell, hogy egyetlen egyszer még állandó állást szerezzen egy
napilapnál: de onnan is elbocsátják, amikor a sztrájkoló villamosvezetők
mellé áll, szembe helyezkedve a szakszervezettel.
A jobb sorsra érdemes fiatal írónőnek, Jarmila Mayerovának is nehéz a
sorsa mellette. Az ifjú férj és apa néha hetekre elcsavarog, egy ízben
pedig a Károly-hídról akar – állítólag – a Moldva folyóba ugrani, és emiatt
az elmeklinikán ápolják rövid ideig. Kocsmai tréfákból aligha lehet
egzisztenciát kovácsolni. Hašek például megvásárolja egy barátja neve
napját (egész éjfélig) tíz koronáért, amíg ki nem derül, hogy a tíz korona
a képzelet szüleménye, és a tréfából szervezett politikai párt is megbukik
persze a választásokon (a Törvény Keretei Között Mérsékelten Haladó
Pártról van szó), pontosabban: néhány improvizált kocsmai szónoklaton
kívül, Hašek a Mérsékelten Haladók jelöltje leginkább a jó Staré
Popovice márkájú sört fogyasztja, igen csekély mérséklettel.
A 32. évébe lépő bohém humorista életében súlyos csapás az első
világháború kitörése és a katonai szolgálat. Igaz, hogy az első
világháborús vakfegyelem milliók életét söpri el, de ha valakinek nem
való a katonaélet, akkor Jarda Hašek ez az ember. A cseh hazafiak
ezreihez hasonlóan ő is előre megfontolt szándékkal esik orosz
fogságba, és bár a cárt és a nagyszláv gondolatot addig nemigen
becsülte, tüzes nacionalista agitátor lesz belőle, a csehszlovák légiós
újság szerkesztője, aki arról álmodozik, hogy hazája, háromszáz évi
Habsburg-elnyomás után, ismét elnyeri függetlenségét. Az Októberi
Forradalom kitörése után Masaryk professzor által irányított cseh
légiósok zöme szembefordul a szovjethatalommal. Hašek viszont
bolsevik lesz, és talán ez életének egyetlen olyan fordulata, amelyet
komolyan vesz. A cseh légió parancsnokai vérdíjat tűznek ki a fejére,
gyalogszerrel menekül a fehérek elől az ostromlott Szamarából, tatár és
mordvin falvakban bujkál, azután a Vörös Hadsereg politikai megbízottja
lesz. Itt forradalmi vasfegyelem uralkodik. Ittasság esetén szigorú
büntetés vár a forradalmárokra, a visszaesőket pedig minden teketória
nélkül agyonlövik. Elegendő Hašek fényképeit nézegetnünk: nem
képzelődés, Bugulma városka bolsevik politikai megbízottja keményen
és józanul tekint ránk, mintha kicserélték volna a püffedt arcú írót. Az
internacionalista sajtót szinte elárasztja forradalmat igenlő cikkeivel (sok
közülük a német-magyar nyelvű Sturm-Roham hasábjain jelenik meg).
1920 decemberében pártutasításra tér haza Sura “hercegnővel”
Prágába. De a csehországi forradalmi árhullám addigra elvonult, a
“vörös Kladno” szovjetkísérlete nem sikerült. Hašek nem tesz semmit a
legális cseh kommunista pártért, antialkoholizmusának is vége, de
nekilát élete fő művének, a “Švejk”-nek. A pocakos katona halhatatlan
történetei füzetes formában jelennek meg, és pénzt is hoznának a
konyhára, ha végül a kis Lipnicében megtelepedett író nem lenne olyan
adakozó kedvű. Megesik, hogy tíz pár cipőt vásárol a mezítlábas
falusiaknak, amíg Invald úr kocsmájában hitelbe iszik; a “Švejk”
folytatásai pedig egyre késnek. Többről van itt szó, mint humoros
pacifista műről, amely a Horthy-korszakban nem jelenhetett meg
magyarul. Többről, mint a csavargóktól, kóbor katonáktól, utcalányoktól
hallott anekdoták összegzéséről. Švejk alakja irodalmi szimbólummá nő
– a csonkán maradt könyv világsiker. A szovjet-oroszországi józan
hónapok után Hašek mindössze még másfél évet él Prága és Lipnice
kocsmáiban, de beírja nevét a világirodalomba.
Itt kanyarodhatunk vissza az “író és az ember” hamis kettősségéhez.
Tökéletesen elegendő, hogy Jarda Hašek, a prágai bohém olyan figurát
teremtett, amely örök életű, műve pedig, a maga sajátosan útszéli
stílusában, tiltakozás a militarizmus ellen. Elegendő, hogy a komikus
(bár trágár hátterű) epizódok füzére haladó mondanivalót hordoz. A
többi, az “emberi” oldal voltaképp lényegtelen. Legfeljebb
szánakozhatunk az önpusztító egyéniség sorsa fölött: ismét egy zseni,
aki nyomorúságos halála után lett halhatatlan. A tévelygő író, akit a cseh
népnyelv “csavargó libának” nevezett, végül is fölkerült az Olümposz
csúcsára.
(Lenolaj.hu)