Az “írástudók” felelőtlensége

Konok Péter
>Ez most kicsit lehet, hogy hosszú lesz.

Május elseje van, az nekem mindig a megújulás ünnepe volt, tavaszünnep, a virágzás lázadása. Meg a változásé.

Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy feladom, illetve alaposan átalakítom jelenlegi Facebook-tevékenységemet. Jó pár évvel ezelőtt, mikor elkezdtem használni a Facebookot, úgy gondoltam, hogy valami más minőségű kommunikációt, diskurzust hozhatunk rajta létre, hogy az információ demokratizálódását, a vélemények szabadversenyét hozza.

Nem így lett. (Hogy miért, arról rengeteget lehetne vitatkozni.)

Egyre jobban érzem magamon a dolog személyiségromboló hatását. Meggyőződésem szerint az „írástudóknak” (micsoda pökhendi, elitista megfogalmazás már ez is!) úgy általában nincs különösebb felelősségük. Felelőtlenségük viszont van: mikor másoknak akarják megszabni, mit gondoljanak, mit csináljanak. Mindig émelyegtem ettől a szereptől, az ilyen szereplőktől. És azt veszem észre, hogy egyre inkább én is ilyenné válok: megmondóemberré. Félreértés ne essék: szerintem igenis fontos, hogy az ember kimondja, elmondja és képviselje a véleményét. A probléma ott kezdődik, mikor saját véleményének különleges fontosságot tulajdonít, mikor – észrevétlenül, vagy éppen tudatosan, manipulálva – a véleményét arra kezdi használni, hogy másokat magához igazítson. Ez szerintem szörnyű dolog, nem akarok részt venni benne, de maga a közeg az, ami beszippant, megcsócsál, és valami olyasmit köp ki, amit magam is émelyegve nézek saját tányéromon: önnön torzképemet, egy ágáló kis véleményvezért, aki saját ítéleteinek cicomás nagykabátjába burkolódzik.

Ezt nem akarom, taszító szerep.

Ráadásul rengeteg idő és energia: naponta órákon át repetitív egyhangúsággal vakargatom az egér görgőjét, tallózom a mintha-események, bugyuta reklámok és pszeudohírek között, miközben azzal áltatom magam, hogy a világgal diskurálok. Túlzott fontosságot tulajdonítok magamnak, és túlzott valóságot a virtualitásnak: függő lettem. Ismétlem magam, és néha azt veszem észre, hogy unatkozom önnön társaságomban. Kínos érzés. Nehezebben dolgozom, kevesebbet élek.

Munka és élet (és ez is lényeges). Mi nagyjából most jutottunk el oda, hogy egyszerűen nem tudunk megélni. Ez nem valamiféle metafora: hó vége felé lenullázódunk, folyamatosan versenyt futunk a kikapcsolással fenyegető közművekkel, minden pluszfogyasztásunkat (ideértve az úgynevezett „kultúrát”, „szabadidőt”, „rekreációt”, stb.) a minimumra (vagy az alá) redukáltuk; mikor két hónapja kiderült, hogy inzulinra szoruló cukorbeteg lettem (sok év kemény munkája van ám ebben!), egyben az is kiderült, hogy hónap vége lévén nem tudom kiváltani a gyógyszereimet, mert nincs rá pénzünk. Kijózanító élmény volt, sajátos hidegzuhany. Azóta valahogy nem tudom többé magunkat még alsó-alsó-középosztálybeliként sem definiálni. Folyamatosan dolgozunk, de a munkáinkat késve fizetik (bár sokszor mi is késünk velük), az árak pedig messze túlléptek rajtunk, és befagyott béreinken-honoráriumainkon. Nem tudom, mások ezt hogy menedzselik. Nekem – ez világos – egyszerűen többet kell vállalnom, és azt nagyobb energiaráfordítással csinálnom. Persze, elmehetnék pizzafutárnak is, vagy talán akár vissza a szakmámba, tudományos kutatónak – az előbbihez öreg vagyok és derékfájós, az utóbbihoz semmi kedvem (nem a kutatáshoz, azt mindig szerettem: a smúzoláshoz, a helyezkedéshez, a kapcsolatépítéshez nincs kedvem, amit viszont mindig utáltam). Marad a fordítás, meg az írás, ezekhez értek valamennyire, meg talán még a kőművesmunkához (sokat dolgoztam régen építkezéseken), de abból is kiöregedtem, meg már alig iszom.

Viszont ez az állandó, hektikus megmondószerep, amit felvettem, ami magába olvasztott, mindkettőt megnehezíti, a munkát is, az életet is. Úgyhogy – nincs mese, kapitalizmus van, bár nagyon rühellem – úgy döntöttem, hogy a szövegeimet ezentúl a Patreonon teszem közzé: ritkábban, átgondoltabban, mint itt a Facebookon, inkább két-háromnapi, mint naponta többszöri rendszerességgel. Magamnak is fel kell dolgoznom, hogy nem kell mindenre kényszeresen reagálnom, hogy nem rajtam fordul el a világ tengelye. És vissza kellene találnom a szöveg megírásának puszta élvezetéhez, ami a nagy, görcsös rohanáskényszerben sokszor elvész.

Ez, persze, sokkal kisebb eléréseket, kisebb olvasóréteget jelent. Aki akar (és tud) követni ebbe az új közegbe, a Patreon-oldalamon megteheti (havi kábé ezer forinttól akár). Cserébe izgalmasabb szövegeket, nagyobb interaktivitást, személyes találkozókat tudok ajánlani, és talán egy kialakuló kisebb, de valódibb, troll- és sallangmentes kommunikációs közeget (eddig mintegy 150 szöveg van ott fenn, a nagyobbik része csak ott olvasható). Köszönöm mindenkinek, aki így dönt, megértek mindenkit, aki nem. Magam is afféle pluszköltség, luxuskiadás leszek ezáltal (bár a luxust nem tudom garantálni). Ugyanakkor továbbra is lesznek a Patreonon ingyen is olvasható szövegek, mert alapvetően – bár nem tudom így tovább csinálni – mégis úgy gondolom, hogy valahogy pofátlanság az embernek pénzt kérni a szövegeiért, szóval ez az egész leginkább egyfajta kapituláció a valóság előtt, mint Dürrenmatt fizikusainál.

A Facebook-oldalaimat nem inaktiválom: továbbra is lesznek itt (bár ritkábban) rövid, ad hoc reakciók, mémek, képek, ez-az. És persze, a patreonos szövegek linkjei, ajánlók, események, satöbbi. Elérhető maradok itt is, csak visszafogottabban. Sőt, ezentúl (visszamenőleg is) visszaigazolok minden ismerősnek jelölést, talán jobban kinyílik az idővonalam, ami mostanra már éppoly kiszámítható lett, mint a saját reakcióim, ahogy újra és újra nekifutok, hogy elmondjam: utálom a rendszert.

Szóval, erről ennyit. Nem tudom, milyen lesz, furcsa biztosan. Az is lehet, hogy visszaszokom a Facebookra, mint oly sokszor a cigarettára. Remélem, nem. Mindenesetre május van, meleg és tavasz. Az mindig jó, akkor is, ha netán nem írom meg. És ősz közepéig már nem kell több tüzelőt venni.