Gombfoci

Odze György
>Nagy családi szenvedély volt, élet-halál kérdése, apámmal játszottam
hat éves korom óta, és én már harminc, ő pedig hatvanegy, amikor még
mindig játszottunk. A gombfoci nem csupán unaloműzés, fantázia és
képzeleterő is kell ám hozzá. A teljes magyar bajnokságot lejátszottuk,
hét végén voltak a fordulók, és hétköznaponként is beiktattunk egy-egy
mérkőzést. Apám jobban játszott, én edzésekkel tartottam formában
magam, gyakoroltam a szabadrúgást és a tizenegyeseket.
A játékidő kétszer tíz perc volt, amit a falon függő stopperórával
mértünk. Az eredményeket és a táblázat állását én vezettem, apa
minden héten átnézte. Az előszobaasztalra felrajzoltuk a vonalakat, és
egy Thököly úti trafikban vettünk méretre tökéletes, hálós kapukat. Az
asztal peremére kartonpapírból reklámfeliratokat helyeztünk, a kornak
megfelelő termékek nevével. Coca-Cola, Camel, Marlboro, ilyesmik. Jól
mutatott, majdnem olyan volt, mint egy igazi pálya. Felvetettem, hogy
fessük be az asztalt fűzöldre, de anya erre azt mondta, hogy nem
vagyunk normálisak, ami sok, az sok. A játékosok a csapatok színeit
viselték, mindegyiknek nevet adtunk. Játékvezető nem volt, vitás
esetekben mi magunk döntöttünk.
Voltak szabályok. A kapuralövést be kellett jelenteni, és
lehetőséget kell adni az ellenfélnek, hogy a kapusát pozícióba helyezze.
A gombokat csak meghatározott esetekben helyezhettük át. A játékosok
összeütközése szabálytalanságnak minősült, ha a meglökött játékos
nem a labdát érintette először. Két szabálytalanság után kétperces
kiállítás járt.
Az utánpótlást nagymama és Tilda néni kabátjai biztosították, de
jelentős forrás volt a Peterdy utcai rövidárú-kereskedő, Feri bácsi, az
igazi éljátékosokat tőle vásároltuk. Sokszor órákat töltöttünk alagsori,
dohos boltjában, lelkes gombfocis volt ő is, nem kellett sokat
magyarázni, mit is kérünk.
-Őt ajánlom – adott egyszer egy nagy, zöld példányt. Úgy nyújtotta
át, mintha gyémánt lenne. – Szerencsi Kettő. A bátyja is játszik, őt
Gárdosnak adtam el. Egy kis reszelés javítana a stílusán, de tehetséges.
Tíz forintot megér – mondta, mint egy hivatásos játékosügynök.
Amikor apám kórházba került, mi már tudtuk, hogy vége. Az
orvosok sem nagyon bíztattak, hetek, mondták, talán hónapok. Már nem
nagyon érdekelte a világ, de egyszer arra kért, vigyem be neki a
táblázatot, meg a következő forduló mérkőzéseit. Felült az ágyban,
feltette a szemüvegét, alaposan tanulmányozta, mi a helyzet.
-Az MTK-nak vennie kellene egy csatárt, különben kiesnek –
mondta komolyan. -Beszélj Feri bácsival, valami nagy testű, jól fejelő
csatárra gondoltam.
-Jó ötlet – feleltem. Nem tettem hozzá, hogy előző nap az összes
csapatot kidobtam, nem akartam, hogy emlékezzek rájuk, ha apa már
nem lesz.
-Mi van Szerencsi Kettővel? – kérdezte egyszercsak apa.
-Javul a formája – feleltem komolyan.
-Lehet, hogy rosszul reszelted. Mindig felszínes voltál – mondta
apa. Már nemigen volt ereje, halkan beszélt, inkább csak suttogott. Alig
volt benne élet.– Hozd azért be egyik nap, megnézem.
Megmaradt az ebédlőasztal, így, bevonalazva, a reklámtáblákkal, a
játékosok más csapatokhoz igazoltak, Feri bácsi üzlete is bezárt.
Hát ez volt nálunk a gombfoci.