A török határőr mosolya

Hegyi Gyula
>Másoktól kapott bókokkal nem illik dicsekedni, különösen, ha nem is
igazán érdemeltük ki. Mégis kellemes, bár kissé furcsa élményem volt
az a váratlan dicséret, amelyet az isztambuli repülőtéren egy
útlevélvizsgáló kiskatonától kaptam. A kilencvenes éveket írtuk,
valamilyen parlamenti konferencián jártam Törökországban, és a
hazaindulás előtt a reptéren megszólított egy kedves magyar nő, aki
már évek óta Isztambulban élt. Felszínesen elbeszélgettünk
egymással, aztán a határellenőrzésen előre engedett azzal, hogy ha
valami gond lesz, kisegít a török tudásával. De erre nem volt szükség,
a diplomata útlevelemmel gyorsan végzett a határőr. Utánam a nő is
odalépett a fülke elé, s ahogy hallottam, beszélgetni kezdett a fiatal
katonával. Az ember önkéntelenül is megérzi, ha mások róla
beszélnek. Ahogy visszatekintettem rájuk, azt láttam, hogy engem
néznek és mosolyognak. Bevártam a nőt, aki csodálkozva és nevetve
elmesélte, hogy miről beszélgettek. Milyen jó lehet egy olyan
országban élni, ahol ilyen laza és kedves fiatalemberek a politikusok,
nem olyanok, mint a mieink, mondta rólam a határőr.
A bókot értékén kezeltem, elsősorban annak szólt, hogy nyár lévén
pólóban, farmerben utaztam, nem voltam lekezelő a kiskatonával, és
talán fiatalabbnak is látszottam a koromnál. Hihetőnek azért éreztem,
mert tudtam, hogy a török férfipolitikusok nagyon másképp öltöznek és
viselkednek, mit én, még körül lengi őket az ottomán birodalom
kivagyisága. Egyszer tanúja is voltam annak, hogy a velem tárgyaló
török politikusnak kezet csókolt a kávét felszolgáló, a gazdájánál
évtizedekkel idősebb szolgája. (Ez azóta jelentősen megváltozott, a
vidéki körzetet hozó effendi-kiskirály típus a mi parlamentünkben
terpeszkedett el.) Nem is vettem személyes érdememnek, úgy
éreztem, hogy nem nekem, hanem a fiatal magyar demokráciának
szól. A rendszerváltozás előtt kulturális újságíró voltam, elképzelni
sem tudtam, hogy a kilencvenes évek derekán parlamenti képviselő
leszek, diplomata útlevéllel utazom. Régi, értelmiségi szokásaimból
igyekeztem a lehető legkevesebbet feladni a politikusi protokoll
kedvéért. Nem tudom, mennyire ismerte a magyar belpolitika akkori
változásait a fiatal török határőr, de mivel a törökök általában is
politizáló emberek, nyilván hallott a rendszerváltozásról és az új kelet-
európai demokráciák születéséről. Feltehetően a demokráciánk iránti
rokonszenvét is kifejezte a kedvesen naiv rokonszenve irántam.
A politikában csak utólag visszanézve vannak nyugodt időszakok. A
kilencvenes évek Törökországában is feszült volt a politikai helyzet.
Kemény harc folyt a parlamenti pártok között, erőszak rázta meg a
kurdok lakta vidékeket, léteztek szélsőbalos és szélsőjobbos
terroristák, és érezhető volt az iszlám fundamentalizmus előretörése.
De a Kemal Atatürk által lerakott rendszer alapjai és tartóoszlopai még
álltak. A világi, laikus rendszer legfőbb őreként ott állt a hadsereg,
amely több ízben is államcsínnyel és rövidebb-hosszabb katonai
diktatúrával védte meg az atatürki állam lényegét, a vallási és
világnézeti befolyástól mentes köztársaságot. A nyugati demokraták
nem szerették ezeket a puccsokat, a szabad választásokban hittek, és
még nem gondoltak arra, hogy a szabad választásokat bizony a
polgári demokrácia, a világi állam ellenségei is megnyerhetik. 1997-
ben a török hadseregnek még fegyverek bevetése nélkül, egy
úgynevezett „előpuccsal” sikerült megvédenie a szekuláris iskolai
oktatást, benne a nyolcosztályos kötelező általános iskolát és az
újonnan létrehozott egyházi iskolák bezárását. A történelemben ritkán
fordul elő, hogy tábornokok a progresszív iskolai oktatás érdekében
szerveznek államcsínyt. De a török hadsereg parancsnokainak a
vérében volt, hogy az Atatürk alapította, világi Török Köztársaság
egyik alapja a vallási befolyástól mentes alapoktatás.
Közel három évtized telt el azóta. Politikusként, előadóként és
turistaként is jó párszor jártam Törökországban. A nagyvárosok
modernizálódása, nyugatias fejlődése és a politika lassú
iszlamizálódása párhuzamosan halad előre, és nehéz megmondani,
melyiknek erősebbek az esélyei. A török gazdaság az elhúzódó
válságával együtt is robusztus, és az orosz-ukrán háború felértékelte a
masszív középhatalommá erősödött Törökországot. A múzeumból
dzsámivá visszaváltoztatott, másfél évezredes építészeti csoda, az
Aja Szofia (Hagia Sophia) plasztikusan jelzi ezeket a változásokat.
Igaz, hogy az imaórákon túl nem muszlimok is meglátogathatják az
épületet, és a sok szaladgáló gyerek miatt szinte hatalmas
játszótérnek érezzük a kelet-római császárok hajdani templomát.
Törökországban nem sokára ismét választások lesznek, és az előre
jelzések szerint a hatpárti, demokratikus koalíciónak sikerülhet
leváltania Recep Erdogan elnököt és vele együtt az iszlamista pártját
is. Nagyon feszes választási eredmény várható, és az sem zárható ki,
hogy az elnökválasztáson és a parlamenti szavazáson nem ugyanaz a
blokk nyer. De még kettős ellenzéki győzelem esetén sem lesz
egyszerű hatpárti ellenzéki koalícióval kormányozni. Az ellenzék közös
elnökjelöltjét, az Atatürk alapította párt vezetőjét, a hetvenöt éves
Kemal Kılıçdaroğlut a „török Gandhinak” is nevezik csendes, békés
természete miatt. Koalíció esetén nagy szükség lesz a higgadtságára.
Nem tudom, él-e még az én kedves határőröm, és milyen
beosztásban szolgál. De ha elege van az uraskodó politikusokból és
békés vezetőre vágyik, akkor alighanem Kılıçdaroğlura szavaz.