Posted by (Csakhogy tudjuk hova igyekszünk – akkumulátorgyártó nagyhatalomként)
>Zentai Péter (Zentuccio)
>Kínáról írok ugyan, de ennek ürügyén mégis visszatérek Venezuelához, a „legek” országához, ahol a legnagyobb a bűnözés, a legmagasabb az infláció, a legszebb a Karib-tenger és ott található a legtöbb nyersolaj. Csakhogy kihagytam korábbi bejegyzéseimből a kedvenc „legemet”, tudniillik, Venezuela importálja a legtöbb Ferrarit egész Latin-Amerikában.
E mögött – felelevenítve a márciusban közzétett venezuelás „sztorijaimat” – az a „leg” húzódik meg, hogy a modern időkben a legnagyobb számban és a leggyorsabban „disszidáltak haza” Venezuelába a rezsim katonai-üzleti oligarchái, azok családtagjai és kliensei. Mentették az irhájukat, miután – így vagy úgy – de politikai bűnszövetkezetben elkövetett nemzetközi kábítószer-, gyémánt-, és aranykereskedés, pénzmosás vádját emelte ellenük az USA és a többi nyugati szövetséges ügyészsége. Szóval, ez a – még Trump elnök által hozott – amerikai szankciók egyik bizarr következménye. A rendkívüli „haza-exodus” – és megint egy „leg” – a latin- amerikai történelem legradikálisabb jóléti fordulatát hozta magával Venezuelában.
A 10 év alatt totálisan legatyásított, dollárhiányban, következésképpen áruhiányban fulladozó országra, ahol míg 2020-ban WC-papírhoz, alapvető gyógyszerhez, élelemhez is alig juthatott a kisember, addig 2022-re teljes lett az árubőség. Manapság – és ez nem vicc, a kormánymédia (más nincs) se titkolja! – venezuelai emberek a Ferrarikért állnak sorba. Az új-újkőgazdag emberek. A prémium sportkocsik eladási adatait tekintve Venezuela tehát manapság a „legek legét” produkálja. Az utcán azonban egyet se látni belőlük. És most fogadok, hogy nincs olvasóm, aki eltalálja, vajon miért nem! Elmondom hát: Azért, mert nincs hozzá rendes üzemanyag, csak 87-es oktánszámú
kapható! A világ leghatalmasabb ismert kőolajkészleteinek gazdájáról beszélünk! Ezt a bűzös, fullasztó, motort koptató, azt tönkretenni képes fajtát márpedig nem tesszük Ferrariba és semmilyen más igazi komoly autóba.
Pontosítok: jól hangzik ugyan, hogy a legnagyobb olajkészletek gazdája, de valójában nem az… A venezuelai föld mélyén rejlő olajkincs ugyanis – igaz, annak még csak egy csekély hányada – Kínáé. De, az újra ébredező, bár korábbi önmagának egyelőre legfeljebb halvány árnyékát prezentálni képes venezuelai olajexportnak viszont már csaknem egésze felett (de facto) már Kína rendelkezik! A helyi „szocialista” rezsim által lerohasztott finomítókat (a ragyogó eredeti olajipari szakembergárda lelépni kényszerült az országból, az olajipar a klientúra kifizetőhelyévé és kliens gyerekek munkaadójává vált, következésképpen a tehetségtelenség és a nagyüzemi lopás szétrohasztott mindent) kínai munkások, mérnökök újítják meg. És mivel – túlzással szólva – minden megy Kínába, a venezuelai benzinkutak 87-es oktánszámú, büdös, nem „Ferrari- kompatibilis” benzinje importból származik. A rezsim másik nagy barátjától, Iránból. Segélyként. Szóval ingyen. Cserében Venezuela katonai bázist biztosít az USA-t halálos ellenségének tartó Iránnak – az USA szinte tőszomszédságában.
„Országunk mintegy húszmilliárd dollárral tartozik Kínának, évtizedek múlva se fogja tudni normális keretek között rendezni tartozásait ez a rendszer” – mondta beszélgetésünk során Daniel Varnagy, korábbi kormányzati tanácsadó, tekintélyes közgazdász, jelenleg egy caracasi magánkórház pénzügyi igazgatója.
A magyar menekült családba már Venezuelában született, magát mégis elsősorban magyarnak nevező szakértő átfogó értékelése szerint Venezuela
csupán a legpregnánsabb, de távolról sem unikális példája annak, hogy Kína a legkevésbé sem normális kereskedelmi partnere az általa „kipécézett” harmadik világbeli, egyre több latin-amerikai országnak.„A „Kína-adósságcsapda” minta Venezuelában a következő: egy velejéig korrupt és automatikusan autoriterré váló rendszer természeténél fogva végzetesen legyengíti saját országát, adósságot adósságra halmoz, megalapozatlan pénznyomtatással gigainflációt gerjeszt, kifelé fizetésképtelenné válik. És ekkor lép be a képbe Kína, mint kulcsszereplő, mint mentőangyal. A rendszer túléléséhez azonnal hatalmas élelmiszer-, gyógyszer-, és pénzsegély- szállítmányokkal, továbbá katonai tanácsadókkal járul hozzá. Aztán kölcsönöket nyújt neki, tudva, hogy a hitelek nagy részét úgyis szét fogják lopni a rendszer urai. Az új hitelekről szóló szerződésekbe ezért titkos záradékokat kér és mindig kap: e szerint a vissza nem fizetett adósságokat a kölcsönök haszonélvezői nyersanyaggal, egyéb természeti kincsekkel kötelesek kiegyenlíteni. Így került, gyakorlatilag, kínai ellenőrzés alá az Amazonashoz közel eső egyik venezuelai tartomány egész ismert vasérckészlete és annak bányászata. Így zálogosította el Venezuela teljes kereskedelmi kikötői infrastruktúráját. Napjainkban pedig így jut a kínai állam stratégiai jelentőségű kitermelő helyekhez a jövő technológiai ágazataiban kulcsjelentőséggel bíró ritka fémek terén Ecuadorban, Nicaraguában, és törekszik hasonló szerződéseket aláírni Kolumbiával, Mexikóval, Peruval, sőt Chilével, a Venezuelával szomszédos Guyanában.”
A Daniel Varnagy által elmondottakat erősíti meg a nemzetközi adósságok alakulásának összetételét technikai, politikai, gazdasági, kereskedelmi szempontokból kutató virginiai egyetemi agytröszt, az AidData. Friss összesítései szerint a neokolonializmus legújabb „mutációjaként” működő rafinált hitelezési csapda működtetése nyomán sikerült magáévá tenni a geopolitikai szempontból egészen kiemelkedő helynek számító Afrika „szarvát”: Dzsibutit. Míg Afrika egésze az utóbbi négy-öt évben már csak 6 milliárd dolláros kínai kölcsönökben részesült összesen (korábban ennek többszörösével adósodtak el az afrikai országok Kína felé), addig egyedül Dzsibuti – melynek éves GDP-je
annyinak felel meg, mint amennyit a kínai nemzetgazdaság két (!) óra alatt termel meg – másfél milliárd dollárnyi kínai pénzhez jutott.
A másfél milliárdból „csak másfelet” nem tudna visszafizetni, de a törlesztőrészleteit sem. A világ egyik legelmaradottabb országa, Dzsibuti kikötőjét ettől függetlenül a világ egyik legmodernebb gazdasági és katonai infrastruktúrájú stratégiai központjává teszik napjainkban kínai munkások, kínai szakemberek irányításával, Kína által hosszú évtizedekre kibérelve. Az ilyen, 99 évre szóló föld-, bánya- stb. bérletek vasútvonalakhoz, egyéb infrastrukturális beruházásokhoz kapcsoltan működnek Zambiában, Kongóban, Kenyában (ez utóbbiról saját
élmények alapján magam is írtam a blogra). Sri Lankáról nem szólva: az India alatt elterülő szigetország kormánya – kolosszális korruptsága okán vált fizetésképtelenné, nulla eséllyel tudná teljesíteni a legfőbb kereskedelmi kikötőjének átfogó fejlesztésére felvett kínai kölcsönt… a teljes pénzügyi és politikai összeomlást elkerülendő – 99 évre odaadta Kínának az ország legnagyobb kikötőjét és azt övező 15 ezer hektárnyi földet.
A friss hírek arról szólnak, hogy Mongólia fog mindjárt keményen eladósodni Kína felé – igaz, tényleg megalapozott, rendkívüli fontosságú, az ország fejlődését mégiscsak elősegítő infrastruktúraberuházások finanszírozására és megépítésére vonatkozó szerződése nyomán. Ez a szerződés már arról tanúskodik, hogy megújulóban van a kínai hitelezés rendszere: már nem a kínai állam a hitelező. Az mostantól jellemzően a megbízott kivitelező: tehát valamely (a kínai államhoz kötődő, de privát) cég az, amely projekt-résztulajdonossá válik. A meghatározó feltétel továbbá, hogy az építkezések minden kisebb fázisát is csak kínaiak kivitelezhetik, helyi erők nem. A másik lényegi új vonás, fejlemény: nem dollárban, hanem kínai cégek saját fizetőeszközben nyújtják a kölcsönt és abban is kérik vissza. A renminbi-kötődés (kínai pénz) márpedig azt biztosítja, hogy az adós bármire költ is még a hitelből, az nyilván csakis kínai termék és szolgáltatás lesz….
A globális hitelezésekre fókuszáló szóba hozott amerikai egyetemi agytröszt adataiból egyértelmű, hogy Kína gyakorlatilag az IMF konkurensévé kezd válni. Az IMF 2021-ben 60 milliárd dollárról, Kína pedig már több mint 40 milliárd dollárról kötött rendkívüli, sürgősségi pénzátutalásokkal egybekötött hitelszerződést fejlődő országokkal.
E sorok írója venezuelai, korábbi kenyai szakmai beszélgetései alapján mer arra következtetni, hogy a Kínai Népköztársaság szisztematikusan, betervezetten is a korrupt és autoriter rendszerek túlélését segíti elő, mert azokkal képes a számára legelőnyösebb szerződéseket megkötni. Elvégre ezeknek szisztémáknak létérdeke, hogy ha pénzre van szükségük akár sürgősséggel, akár – nem mellékesen a rendszert népszerűsítő – hosszú távra szóló fejlesztésekre, akkor azt nehogy már nemzetközi pénzintézetektől vagy gazdag országoktól kapják. Hiszen dokumentált, hogy míg az amerikai, általában a nyugati nagy hitelezők politikai, emberi jogi stb. feltételekhez kötik fejlesztési hitelezésüket, és egyre szigorúbb átláthatóságot, ellenőrzést követelnek ki az alacsony kamatokkal összekötött kölcsöneikért, addig Kína inkább rövidebb távra kölcsönöz és visszafizetés képtelenség esetére bebiztosítja magának a használati jogi vagy a
teljes tulajdonszerzést. Ráadásul eleve magasabb kamatokat kínál (IMF-átlag: 2 százalékos, Kína átlaga: 5 százalékos kamat). Viszont szó nélkül és megbízhatóan teljesíti sürgősen pénzéhes korruptan diktatórikus szisztémák legfőbb feltételét: a hitelező semmiféle politikai követelményt ne támasszon, nulla beleszólása lehessen belügyekbe.
Ebbe a kondícióba – mely a kulcsok kulcsa – ma már csak egyetlen tőkeerős, hitelezésben rutinos ország megy bele: ez a Kínai Népköztársaság