Posted by Parászka Boróka
>Napok óta azt követem, hogyan gyászolja a román újságírótársadalom Iulia Marint, aki az utóbbi időben a Libertatea tényfeltárójaként dolgozott, de tulajdonképpen tagja volt már minden fontos romániai szerkesztőségnek.
32 évesen halt meg, munkássága nem csak a rendkívül fontos, kockázatos témák miatt maradt meg, a szenvedély miatt, ahogy hivatását végezte. Hanem azért, mert különleges tehetséggel szólította meg olvasóit. Megnyerte, fenntartotta a figyelmüket, megérintette őket.
Romániában van sajtó. Ez abból látszik, hogy a sajtót fogyasztók szeretik az újságíróikat. Ragaszkodnak hozzájuk, ismerik őket, közösséget alkotnak. Van nagy, közös gomolygó történet, amelynek ők így – írók, olvasók – az alkotói, élvezői. Ezek a történetek tartják egyben, éberen a romániai társadalmat. Emilia Sercan – a romániai tényfeltárás nagyasszonya -kolozsvári közönségtalálkozóján láttam, miféle szeretettel, személyes kötődéssel vannak iránta az emberek.
Romániában van sajtó. Ez abból is látszik, hogy annak amúgy alázatos és szorgos szolgái mennyire figyelnek egymásra. Amikor Magyarországról hazaköltöztem az egyetem után, és még alig tudtam románul (magyar közösségben, magyar gettóban éltem Romániában, majd magyar egyetemen tanultam Magyarországon) az első szó, amit román kollégáktól megtanultam ez volt: breasla. Céh. A céh figyel majd rád – mondták bátorítólag, amikor az első sajtóperem megkezdődött. És tényleg figyeltek: elláttak tanáccsal, megkérdezték, megkérdezik, hogy vagyok. Ha információjuk van, megosztják, ha információt szeretnének, megkeresnek. Van valamiféle együtt- és egymásért lét.
Most, a Iulia Marin halála számomra elképzelhetetlen reakciókat, visszaemlékezéseket vált ki. Iulia Marin nem volt celeb, nem volt a tömegmédia által felkapott sztár. Nem azért búcsúznak tőle most ilyen mélyen, mert ott lett volna a tömegtájékoztatás első, rivaldafényes vonalában. Iulia Marin hosszú, alapos cikkeket írt, az a típusú újságíró, akinek mindig a témáját, az interjúalanyát lehetett látni, nem a saját szerzői szerepzavarait. És kollégái, olvasói elolvasták ezeket a hosszú, fontos szövegeket. Most pedig tudják, számot vetnek vele, milyen hiány marad majd ezek után.
Nálunk az újságírók harminc és negyven éves koruk között alkotnak. Negyvenéves korukra szétmarja őket pszichésen, fizikailag a rendszer. Ötven éves korára egy jó újságíró halott. Ezt a mérleget vonta az egyik kolléga. Túlzónak éreztem, aztán végigondoltam, kikkel dolgozom együtt. És valóban, a saját korosztályom már sehol sincs. Rengeteg a halott a generációnkból, a súlyosan beteg, a világból kivonult.
Nem tudom, ez tényleg a Közép-Kelet Európai média helyzetjelentése-e.
Iulia Marin bipoláris depresszióval küzdött. Egyike volt azoknak, aki betegségéről nyíltan írt. Küzdött vele. Meg akart tanulni együtt élni vele. Nem sikerült. Nem tudott. Nem engedte a rendszer. Nem tudom, mi a pontos válasz erre. Nem is akarom megadni.
32 évesen ment el, és egy egész ország gyászolja. Őszintén, hosszan. Az általa megírt témákat, cikkeket is újratárgyalva. Egymással beszélgetve, vitatkozva. A kommunikációra és egymásra figyelésre képtelen magyar társadalomból követve ezt: még ez a gyász is annyira hiányzik.
Van persze cirkusz is, botrány. Nem lennénk Romániában, ha nem lenne. Iulia Marint az sorosista sajtó kergette halálba – hangzott el egy a magyar propagandamédiához hasonló román tévéadón. A sorosozás, lejáratás, emberek méltóságának megtaposása, akár halálukban is: itt is jól megy. De – most még – van ellenerő, ellenállás. Ki tudja, meddig? Az újságírók korán halnak.
Arról is vita van melyik képével emlékezzünk Iulia Marinról. Én az egyik legérdekesebb cikkének főszereplőjével, a Kékruhás nővel búcsúztatom. Iulia pályája elején járt, amikor azonosította a bukaresti bányászjárások alatt készült híres fotó központi szereplőjét, a Kékruhás Nőt. Andrei Iliescu képén Izabela Odor szerepelt, a Meteorológiai Intézet munkatársa. Egyike azoknak az áldozatoknak, akiket a Bukarestbe felzúduló bányászok bántalmaztak. Az utcai összecsapások után negyed századdal vált ismertté a története. Izabela Odor 39 éves volt, amikor az igazságos rendszerváltásért tüntetett és erőszakot elszenvedte. Iulia Marin 24 éves volt, amikor cikkével jóvátételt és igazságot követelt neki. Aztán a krónikás 32 évesen halt meg, egyedül, reményvesztetten – a rendszerváltó nemzedék gyermekeként. Én 47 évesen írom mindezt. Nem tudom, tényleg, van-e női szolidaritás, újságírói, politikai szolidaritás. De abban a reményben, hogy van leírom ezt a számsort mégegyszer: 39 – 32 – 47.
Emlékezzetek a Kékruhás Nőre. És Iulia Marinra.