Posted by Petschnig Mária Zita
>Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor a kormányt még a programjával együtt kellett elfogadni a parlamentben, Orbán Viktor olyan kormányzást ígért, „amelynek egyetlen mércéje a nemzet tagjainak felemelkedése”, és amely „megteremti a gazdasági felemelkedés primátusát az eladósodással (…) szemben”. Azt vállalta, hogy Magyarország az unión belüli volt szocialista országok közt újra éllovas lesz. Tizenhárom év után – vagyis nem elhamarkodottan –, számba véve a gazdasági teljesítmények legfontosabb csomópontjait – amire ebben a cikkben kísérletet teszek –, sajnos azt kell megállapítanunk, hogy a 2010 óta regnáló Orbán-kormányok ezt nem tudták beváltani. Sőt!
Pedig lett volna esély rá. A globális válság romjait a Bajnai-kormány nagyrészt eltakarította, a nemzetközi tőke nagyon is támogatólag és bizakodva fogadta Orbánékat, akárcsak a hazai vállalkozók. A parlamentben megszerzett kétharmados többség reményt adott arra, hogy e támogatottság mellett a kormány majd meg tudja hozni azokat a reformintézkedéseket, amikbe – elégséges politikai erő híján – a korábbi kabinetek nem mertek belevágni, s amik megalapozzák a magas ütemű, tartós növekedést, felzárkózásunk felgyorsítását.
A 2023-as adatok közt valóban találhatunk olyanokat, amelyek tekintetében éllovasok vagyunk. Ilyen például az inflációnk (amiből nehezen engedünk), a jegybank tényleges kamatlába (ami visszafogja a gazdaság növekedését). De az is, hogy az unió tizenegy kelet-közép-európai országa körében nálunk a legmagasabb az államadósság rátája, s emiatt (többek közt) másoknál jóval drágábban tudunk a nemzetközi piacokon forrásokhoz jutni. Ám 2010-ben Orbán valószínűleg nem ilyen mutatókra gondolt, és mi sem ilyeneket vártunk….
A választások előtt a hatalmon lévő kormány rendesen kinyitotta a jövedelemcsapokat („go”), ami felborította a külső és belső egyensúlyokat. Az egyensúly helyreállítása érdekében aztán megszorításokat kellett életbe léptetni („stop”), ami visszafogta a növekedést. Így járt el az első Orbán-kormány is, amely 2001 második felétől már választási üzemmódban működött. Ám 2002-ben hatalomra kerülve a Medgyessy-kormány még rátett erre egy lapáttal, előrehozva azokat az intézkedéseket, amelyeket a szocialisták – a tervezett szociális rendszerváltás elemeként – eredetileg fokozatosan kívántak bevezetni. 2003–2004-ben így felduzzadt a rendezendő feladat, s ezért olyankor kellett a fékre lépnünk, amikor a többiek a kedvezővé váló világgazdasági konjunktúrához kapcsolódva nyugodtan nyomhatták a gázt.
2006-ban a másodszor is színre lépett Gyurcsány-kormány – főként az áfakulcs öt százalékpontos csökkentése miatt – olyan hatalmas költségvetési hiánnyal szembesült, amire korábban nem volt példa. S miközben mi 2006 második felétől a sebeinket nyalogattuk, a többiek száguldozhattak. A globális válság 2008 szeptemberében egy lábadozó magyar gazdaságot kapott el, miáltal – a Bajnai-kormány erőfeszítései ellenére – a baltiak után nekünk kellett a legnagyobb visszaesést 2008–2009-ben elviselnünk.
Lecsúszásunknak ezt a választások megnyeréséhez kötődő politikai ciklusait tudta volna a második Orbán-kormány 2010 után megszakítani, akkor már jelentős külső ingyenpénzekkel (uniós forrásokkal és honfitársaink hazautalásaival) megtámogatva. Nem így történt…
– 2002. évi vereségéből Orbán Viktor azt szűrte le, hogy nem jól kell kormányozni, hanem úgy kell kormányozni, hogy azzal választásokat lehessen nyerni. Orbánnak soha nem volt hosszú távra szóló, a nemzet egészének gyarapodását szem előtt tartó gazdaságpolitikája, csak a hatalom megtartását, folytonosságát biztosító kommunikációs politikája, amivel a számára szükséges ad hoc döntéseket meg tudja magyarázni, el tudja a közönségével fogadtatni.
– Orbánnál nagyobb szabadságszerető nem él az országban. A szabadság számára kötöttség- és ellenőrzésmentességet jelent, ezért takarított el az útjából minden intézményes belső kontrollt, és küzd folyamatosan a külső kontrollokkal szemben (Valutaalap, Európai Unió). Az ország szuverenitásának védelmére hivatkozik, miközben a saját szuverenitását védi – tegyük hozzá, hogy a Nyugattal szemben. A Keletről indított javaslatokat (Paks II., IBB, a legmagasabb áron történő gázvásárlás, Budapest–Belgrád vasút, Fudan egyetem) ugyanis sikerként feltüntetve fogadja. Szerinte a legjobb finanszírozási forrás a külső piacokon felvett kölcsön, mert az nincs feltételhez kötve, az pedig nem érdekli, hogy ennek a kamatterhe sokszorosa a Valutaalap vagy/és az unió hitelének. Saját szuverenitásának szempontját követve az államháztartás kamatterhei az adósságállomány felszaporodása okán is 2023-ra 2019-hez képest majdnem megháromszorozódtak.
– Már a kamatokkal szembeni közömbössége is arra utal, hogy Orbán Viktort** **a hosszú táv nem érdekli, csak az itt és most politikai pillanata. Ezért maradtak el és maradnak el a humán tőkébe történő, a munkavégző képesség növelését célzó befektetések. Az oktatásba, egészségügybe, szociális szférába, környezetvédelembe menő pénzek kétségkívül csak hosszabb távon térülnek meg, emiatt Orbán számára érdektelenek. Viszont centralizációval (amit imád), a felsorolt rendszerek fojtogatásával forrásokat tud kiszedni belőlük – mint ahogy ez rendre meg is történt. A regnáló kormányfő ezt a felélő politikát folytatja lassan másfél évtizede. Miközben az unió egészében 2010–2021 között nőtt az említett rendszerek fejlesztése, nálunk a GDP arányában csökkent a finanszírozásuk. (Ennek pandant-ja, hogy a szabadidő, sport, kulturális és hitéletre fordított kiadások a 2010 utáni tíz évben több mint a kétszeresükre nőttek a GDP arányában, talán mert Orbán ezeket tekinti a jövő építőköveinek.)
– Orbán Viktor a politikai hatalmat tőkeszerzésre fordította le, személyes vagyonának és udvartartása gazdagodásának gyarapítására. Fedőnévként a patrióta gazdaságpolitika kifejezést használja, ami nem más, mint a tőke- és jövedelemáramlás gazdasági szempontokat félretoló, tiszta politikai irányítású befolyásolása. Ezzel óriási lépéseket tett a piacgazdaság működési elveinek kikapcsolására, az innovációban, technikai fejlesztésben, termelékenységnövelésben való érdekeltség negligálására. Ha pedig a teljesítményelv szabályozó szerepét a politikai helyezkedés határozza meg, akkor a gazdaság még szuboptimálisan sem tud működni. Ennek a gyakorlatnak a csődjét láttuk az előző, szocialistának nevezett rendszerben. Nem véletlen, hogy másokkal ellentétben nálunk csökkentek az alapkutatásra szánt összegek a GDP arányában, és az sem, hogy míg az unió átlagában 2015-től 2021-ig az innovációs tevékenység tíz százalékkal nőtt, nálunk ennél jóval lassabb volt az előrehaladás, így a lemaradásunk e téren is számottevően nőtt.
– Orbán szereti gyarapítani az állami vagyont – a költségvetés gazdasági támogatásai a GDP arányában tíz év alatt majdnem megduplázódtak –, mert azt a magánvagyon-gyarapítás tartalék forrásának tekinti. Ha córesz van – mint az utóbbi években is –, akkor is vesz biztosítót, Vodafone-t, és nem mond le a Budapest Airport megszerzéséről sem.
Fejlemények 2022 után
2022-ben a piaci verseny, a teljesítményelv működésének korlátozása okán alacsony hatékonysággal működő gazdaságban beütött a választások miatt példátlan mértékben felturbósított, inflációra vezető jövedelemkiáramlás, és kiszakadt a költségvetés. Az inflációt a kormány sapkák húzogatásával vélte megoldhatónak, amiből még nagyobb infláció lett. A fiskális „konszolidáció” pedig újabb különadókat, a meglévők megemelését, beruházások zárolását, költségvetési keretek faragását, az önkormányzatok megnyomorítását jelentette. A két évre szólóan bevetett megszorító csomag az egykori Bokros-csomag költségvetési részének több mint a dupláját tette ki a GDP arányában. Mindennek ellenére az unió átlagához képest alig sikerült visszavágni az államháztartás deficitjét, miközben az a befektetők elriasztásán keresztül növekedési veszteséget eredményez. A politikailag irányított orbáni gazdaság eminens jellemzője az ad hoc döntésekből következő kiszámíthatatlanság (mint történt ez 2022 nyarán is), ami a tőkebefektetők egyik nagy ellensége.
Az idei esztendőben lecsúszásunk újabb tényezőjével kell szembesülnünk. 2021 áprilisa óta, azaz két éve folynak a tárgyalások az unióval részben a Helyreállítási alap, részben a kompenzációs alapok megszerzéséért. S miközben hetente értesítenek a kormányzati csatornák arról, hogy most már hamarosan megnyílhatnak a pénzcsapok (meg arról, hogy az ellenzék áskálódásai és a brüsszeli bürokraták rosszindulata miatt nem jönnek már a pénzek…), érdemi előrehaladásról nincs tudomásunk. Valószínűleg nem is lesz egyhamar, mert ugyan az unió által előírt 27 szuperkövetelményt jogtechnikailag egyáltalán nem volna nehéz teljesíteni, de a politikai akarat hiányzik hozzá. A 27 pont maradéktalan végrehajtása ugyanis megrendítené az Orbán Viktornak korlátlan hatalmat biztosító rendszert. Ezt pedig a miniszterelnök a legkevésbé sem szeretné, ami az ő szempontjából érthető, ám az ország szempontjából elfogadhatatlan.
Elfogadhatatlan, mert
– az unión belüli versenyhátrányunk a késlekedéssel mindennap tovább növekszik, hiszen mások már régóta élni tudnak az eurómilliókkal,
– az uniós pénzeket csak emelkedő kamatozású piaci források tudják pótolni (ha egyáltalán),
– a hitelminősítők nem fognak keresztülnézni azon, ami Magyarországon történik, és csak hajszálnyira vagyunk attól, hogy bóvliba vágjanak bennünket, ami további kamatteheremelkedést és költségvetési mozgástér-beszorulást jelent,
– a költségvetés már tavaly elkezdte költeni a még függőben lévő uniós pénzeket, amelyek be nem érkezése olyan fiskális kockázatot jelent, amit a későbbiekben csak nagyobb megszorítások árán lehet majd kiiktatni,
– a ma még erős forintárfolyamot az unióban legmagasabb jegybanki kamat támasztja alá, aminek nyilván csökkennie kell az infláció visszahúzódásával, s ha ez egybeesik az uniós pénzbeáramlás fiaskójával, akkor ismét beindulhat a forint árfolyamának romlása.
Hozzávetőleg ilyen, hosszabb távra kiható árat kellene fizetnünk azért, hogy Orbán Viktor továbbra is megőrizhesse ellensúlyok nélküli, egyébiránt a szocialista rendszerre hajazó, összességében zsákutca felé tartó rendszerét. Azt, amely számára a hatalmat hosszú távon garantáló rendszerként akár nagyobb zavarok nélkül is funkcionálhat. Egészen addig, amíg ezt a többség zokszó nélkül eltűri, mert nem nagyon tudja, nem akarja vagy nem képes a rendszerműködés lényegének átlátására. Közben pedig a „nép, az istenadta nép” úgy megy gajra, hogy a maga sorsának alakulását a szünet nélküli kormányzati lamentálások közepette észre sem veszi. Hiszen azt sem veszi észre, hogy nyolcadik éve már lényegében rendkívüli állapotok közepette kormányozzák. Aki a rendkívüliséghez hozzászokott, talán már el is feledte, milyen volt a normális állapot. Előbb-utóbb még azt is elhiszi, hogy e mostani magyar világ lényege tényleg „a nemzet tagjainak felemelkedése”.
Az Élet és Irodalomban megjelent írás rövidített változata
A teljes cikk:
A teljes cikk: