A pannon izomkutya árnyékbokszol az USÁ-val

Ha elfogadja, méltatlan nyelvemmel takarítom Ön előtt az utat, a lehető legkellemesebb időtöltést kívánjuk szerény hazánkban, no és ha esetleg volna kedves azt a coltot visszatenni a tokjába… de ahogy Önnek jólesik! Már lépünk is kifelé az orosz kémbankból, be se léptünk volna, ha tudjuk, hogy kémbank, meg orosz… Ja, és nagyon jól sikerültek a plakátok, nagyuram Ön!

Európa, remélem, szorgosan jegyzetel. Amerika pedig egykedvűen megállapítja, hogy ezekkel így kell bánni.

A szankciók működnek.

A kémbank egy volt az Oroszország érdekeit szolgáló eszközök közül, a működése csak nyilvánvalóvá tette, hogy mi az oroszokkal vagyunk. Ennek még számtalan módja van, egyáltalán nem lenne meglepő, ha a magyar diplomaták chipekkel teletömött bőröndökkkel ingáznának Moszkvába, és a legértékesebbeket Szijjártó Péter szájból szájba adná át Lavrovnak.

Miért ne tenné? Szavazóik habzó nyállal szurkolnak a barbár ruszki hordának, Orbán pedig, nem tudjuk, miért, de nyilvánvalóan a foglyuk. Egy országot toltál át Ázsiába – megint, és ez a történelmi bűn lesz az egyetlen maradandó ebből a rezsimből.

A Nyugattal folytatott háború alapeleme Orbán rendszerének

– ez csinált Putyin-rajongó zombit a táborukból, ez volt a bármikor előrántható ellenségkép.

A hanyatló Nyugat, amelyhez képest nálunk bezzeg. Gondos irányítás kellett ehhez, nehogy esetleg az ottani inflációt, egészségügyet, oktatást, kultúrát, közlekedést, beruházások megtérülését, boldogságindexet vagy társadalmi mobilitást hasonlítsa össze a bárgyú polgár, viszont nagy előnye volt, hogy a Nyugat sohasem ütött vissza. Soros György, Amerika, Európa szomorúan tudomásul vették az utolsó senkik napszámban gyártott rágalmait, nem pereltek, nem válaszoltak, csak tették a dolgukat vállvonogatva, és egymás közt megbeszélték, hogy rosszulesik nekik a hálátlanság.

Na ennek most vége van.

Van itt még tennivaló, vannak szankciókra érdemes muszkavezetők bőven, minden szinten. Kollaboráns bank is akad még. Fontos azonban észrevenni, hogy míg az amerikaiakkal együtt tizenkét év alatt az Európai Unió is megtalálta az erőpolitika módszereit, az Egyesült Államok magától értetődően és eredményesen kezdett egyúttal kommunikálni a magyar választókkal is. Mégpedig azon a felületen, ahol emberemlékezet óta csak a kormány szólal meg: közterületen.

Ezt megtehette volna az Európai Unió is, sok évvel ezelőtt.

Válaszolhatott volna a primitív EU-ellenes kampányokra, cáfolhatta volna a rágalmakat. Még most sem késő: felfér egy óriásplakátra, hogy nem a gyerekek nemváltása miatt tartják vissza a pénzt, hanem mert itt túl sokat lopnak. Lehet a háttér egy csinos lombkoronasétány.

Kommunikáció nélkül minden nyugati ellenlépés véres kard lesz. Orbán hazajön, és szétküldi a kutyáit, elcsaholni hét szólamban, hogy minket a kereszténységünkért, a szuverenitásunkért, a magyarságunkért szuttyongatnak a gyíkemberek.

Nem is az a baj ezzel, hogy a valós magyarázathoz nem fér hozzá az érdeklődő polgár. Hanem hogy azt látja, a vita két szereplője közül csak az egyik beszél hozzá. Hülyeségeket, alávaló hazugságokat, képtelen blöfföket, de beszél. A magasságos unió a szférák közt lebeg, határozatait a nemzetvezetőnek adja át kőtáblán, velünk szóba sem áll. Nem vesz emberszámba, statisztika vagyunk neki. Hát akkor hiszünk annak, aki legalább törődik velünk, még ha tudjuk is, hogy hazudik. Tibi, te bitang, ó.

Eddig a magyar kormány Nyugat elleni fenekedése válasz nélkül maradt – mi itt és kollégáink a független sajtóban elmagyaráztuk ugyan, hogy mi a helyzet, de ez nem vehette fel a versenyt a milliárdos propagandával. Az Egyesült Államok most példát mutat és mintát teremt. Meg lehet törni az információs monopóliumot. Arra pedig már most bekészítem a popcornt, ha Magyarországon nem jut plakáthely a jogállamiságot feszegető hirdetéseknek – hiszen annál kerekebb bizonyíték nem is kell arra, hogy itt nincs jogállam.