Odze György
>Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk Delhiből,
zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák
kusza örvényében, kétszáz kilométer keskeny és forgalmas út áll előttünk, az
indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés
ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki
sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa. Az egyetlen törvény,
ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz a
személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogos, a gyalogos
belerúg a kutyába. Úton vagyunk az északi szélesség 27-ik fok tíz perce és a
keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő
zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan
járnának erre, ha éppenséggel nem itt állna egy különleges építmény,
nem is építmény, hanem jelenség, a Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk,
egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el,
de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a
zaj, por, a rengeteg ember. A Taj Mahal.
A legenda, ami övezi, igazi romantikus regény a XVII. századból. Shah
Jahan uralkodó feleségül vette a gyönyörű Mumtaz Mahalt, aki tizenegy
gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte
férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges
síremléket a számára. Az építkezés húsz évig tartott, a főépületet csillogó
márvány- és drágakő berakások díszítik. A hatalmas boltozat alatt a két
sír, ide temették a császárt is. Felbecsülhetetlen összegeket költöttek
rá. Shah Jahan legendája azonban különös fordulatot vett: gyermekei
megelégelték a végtelen költekezést és élete végéig a közeli erődbe
záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért, aminek ablaka a Taj
Mahalra néz.
Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.