Végzet

Bóta Gábor
>Meglehetősen sokat nevetünk, sőt olykor egyenesen röhögünk
Szophoklész Antigoné című tragédiáján. Amikor például Iszméné
megtudja, hogy nővére, Antigoné el akarja temetni testvérük,
Polüneikész holttestét, aki Théba városa ellen törve meg akarta dönteni
a fennállót, amiért Kreon király megtiltja, hogy tisztes sírba kerüljön,
mardossák csak szerteszéjjel a madarak, valósággal hisztizik. A Stúdió
K-ban Pájer Alma ekkor szándékosan túlspilázza a szerepét. Hassal
előre a földön csúszik, kellemetlenül magas fejhangokat hallat, miközben
„visszaböfögi” a képtelen törvényerejű rendeletet, ami szerint ez tilos, és
hát ugye, ami tilos, azt lehetetlenség megtenni. A színész érzékelteti,
hogy ez a nő nem lát ki a fejéből. Számára a „szabál az szabál”, ő azt
soha nem szegné meg, ezt beleverték valószínűleg gyerekkora óta.
Magánkívüli állapotba kerül, ha valaki olyasmit akar csinálni, amit az
uralkodó megtiltott. És ez, miközben feszülten drámai, dermesztően
tragikus, mulatságos is. Félti magát, félti a testvérét, lehetetlennek tartja,
amit nem szabad. Ilyenkor még a gondolkodás is lehetetlenné válik
számára, mert országában a félelem légköre uralkodik, a hajbókoló,
feltétlen tekintélytisztelet, az egyeduralkodó által kénye-kedve szerint
hozott törvények minden körülmények között való betartása. Ez annyira
abszurd, hogy nevetséges.
Komédia lett a két és fél ezer éve írott tragédiából (Kreón) Antigoné
címen a Tér 12 nevű formáció előadásában? Netán az történt vele, mint
Csehovval, hogy sokáig nyúlós unalmassággal tragédiának játszották a
darabjait, mire rájöttek, hogy azok vígjátékok, amit ő mindig is mondott,
csak a rendezők nem vették tudomásul? Szophoklész azonban tényleg
„vegytisztán” tragédiát írt. Csak a világ lett azóta kistílűbb, sőt pitiáner,
ezért a tragédia is abszurdba, esetleg bohózatba, vagy legalábbis
tragikomikumba torkollik. George Steiner nem véletlenül írta meg A
tragédia halála című esszéjét, aminek akár egyik illusztrációja is lehetne
a Viktor Balázs – a dramaturgiai munkákat is ő végezte – által rendezett
előadás. A sokszor fennkölten szavalt szöveget is lerántotta a földre. Mai
szlengszavakat, trágár kifejezéseket is tett bele, tulajdonképpen
hétköznapivá alakította. A Pallagi Melitta által megformált Antigoné és
Iszméné úgy vitatkoznak egymással, mint két idegzsába bakfis.
Felturbózva elkiabálnak egymás mellett. Antigoné hiába magyarázza,
hogy a temetés alapvető jog, megillet mindenkit, isteni elrendelésű, ezért
sokkal meghatározóbb, mint holmi csip-csup, sebtében hozott,
törvénynek titulált koholmány.
Kreón az előadás egyetlen díszlete, egy dobogóra helyezett pulpitus
mögött jelenik meg, Sipos György megszemélyesítésében. Fekete
öltönyben, fenyegetően ágálva. Mozdulatai, idegességét megmutatva,
kapkodóan szélesek. Arca mogorván rezzenéstelen, szája időnként
erőltetetten hamis mosolyra húzódik. Kioktatóan papol. Rögtön lerí róla,
hogy felfújt hólyag. Pál András a Radnóti Színház remek Antigoné
előadásában árnyaltabban játssza, ő kezdetben olyannak mutatja, akiből
a képességei szerint akár jó uralkodó is válhatna, de a hatalom totálisan,
és igencsak hamar, eltorzítja. Sipos Kreónja csaknem parodisztikus
kabaréfigura. Tulajdonképpen látványosan hülyét csinál magából, de
erre az agymosott népnek már nincs szeme.
Blaszfémia akár vaskos kabaréelemeket belevinni Szophoklész
drámájába, amikor élet-halál kérdésekről van szó? Kétségtelenül lehet
így is gondolni. De Örkény István a Pisti a vérzivatarban című groteszk
darabjában még emberek Dunába lövésével is mert viccelni, így még
jobban fókuszba állítva annak teljes képtelenségét, borzadályos
abszurditását. Nem állítom, hogy a Tér 12 előadásának ilyen súlya van,
néha tán túl könnyed a témához mérten. Időnként le is egyszerűsít
dolgokat, nincs szerteágazó sokrétűség, a több ponton megkurtított
szöveg egyenesvonalú dramaturgia szerint, abszolút célirányosan halad
előre. Pájer Alma az Őr is, aki rettegve, dadogva hozza a hírt arról, hogy
Polüneikész testét, ha nem is tökéletesen, de homokkal befedve, minden
fenyegetőzés ellenére, csak eltemették. Az Őr is ugyanúgy remeg, mint
Iszméné, tudja, hogy a rossz hír hozóját nem látják szívesen, de ő is azt
gondolja, hogy neki bármit jelentenie kell, ami eltér a megszokottól. Ez is
nevetséges, és ugyanakkor szörnyű. A félelem a zsigerekbe ivódott, és a
saját irhájuk féltése pojácát csinál az emberekből.
Minden karnyújtásnyira tőlünk történik, a hosszúkás nézőteret
kettészelve alakították ki a színészek által belakható teret. Bánki Mihály,
aki a zenét és a dalszövegeket is „celebrálta”, karvezérként időnként a
közönség tagjain végigpásztázva a tekintetét, Brecht darabok songjaihoz
hasonlatosan markánsan véleményezi az eseményeket. Pallagi több
szerepet is játszik, ő Haimon, Antigoné vőlegénye, és egyben Kreón fia,
de a király ennek dacára csökönyös makacssággal nem akar változtatni
Antigoné halálos ítéletén, pedig a fia észérvekkel, érzelmi ráhatással
igencsak próbálkozik. De nem hallgat rá a zsarnok apja. Egy
tejfelesszájútól való kioktatásnak veszi. Felháborodik. Üvölt. Dühösen
kikel magából. Végképp eszét veszti, ahelyett, hogy észre térne, hogy
legalább a saját fiának ne akarjon rosszat. De nem, nincs mese, már
menthetetlenül benne van a hatalmi őrületspirálban.
Jócskán több mint tíz évvel ezelőtt, a Stúdió K-ban Fodor Tamás Téboly
Thébában címmel Euripidész átiratot rendezett, rávilágítva, hogy a
katonás rend mögött valójában milyen felfordulás, téboly, mennyi
álságosság rejtőzik. Most is ez a helyzet, amíg a vak jós, Teiresziász,
akit szintén Pallagi alakít, színre nem lép. Pazar ötlet a rendezőtől, hogy
nem maga mondja el vészjósló dörgedelmeit, hanem egy-egy néző
fülébe súg mondatokat, akik fennhangon továbbítják ezeket. Így
megszólal a közönség jelentős része, ami olyan hatást kelt, mintha
végre-valahára a népnek nyílt volna ki a szeme, és ezzel együtt a hangja
is megjött volna. Ez már hat. Ekkor már meginog az egyeduralkodó
magabiztossága. Meg akarja menteni Antigonét, de már csak az ő és a
fia holttestére lel, aki felakasztotta magát.
A görög tragédiákban törvényszerűen beteljesül a végzet. Ekkor már
nem nevetünk. Kénytelenek vagyunk szégyenkezni az addigi bűnös
hallgatásunk miatt, amivel, felénk fordulva, korábban Antigoné is
megvádolt bennünket, és átérezni azt, hogy tán valamennyien a lidérces
végzet felé robogunk.
(Népszava)