Kiterít

Gergely Tamás
– Úgy érzem magam… – kezdett mondókájába a koma.
A folyóparton ültek, illetve Vadmalac ülve halászott, a koma pedig
elfeküdt a langymeleg fűben.
Vadmalac nem szólt, nehogy elzavarja a harcsát, ami éppen hogy
ráakadt a horogra. Vagy csak kerülgette? Bele-belakapott a horogra
húzott hernyóba.
Közben figyelte, amit a komája mondott, mindig is nagy tisztelettel
hallgatta. Néha egyenesen úgy érezte, hogy ő maga szólal meg, hogy a
koma az ő gondolatait fejezi ki.
– Úgy érzem – folytatta a koma –, mintha ki lennénk terítve, nemcsak
elterülve. Jószántunkból elnyúlva a földön.
Figyelte közben, hogy hallgatja-e a barátja, Vadmalac, rá tud-e
hangolódni halászat közben arra, amit ő mond.
– Úgy képzeld el, mint a frissen leölt disznót, amit kiterítenek – mondta.
Vadmalac ráncolta a homlokát, s hagyta a harcsát, annyira érdekes
volt, amit a komája mond.
– Ki lennénk terítve, s a sorsunkra hagyva, kapjanak belénk a héják,
amikor akarnak.
Vadmalac nem szólt. Hallgatott feszülten a dumára, mert érdekelte.
– Héják, vagy mik azok, vadászrepülők zúgnak a fejünk felett?