Posted by Pompéry Judit (Berlin)
>A hajdani Bizánc (a Topkapi-tól a Yedikule-ig), de akár a 19. sz-i
Konstantinápoly is, légypiszok a térképen a mostani monstrumhoz
képest. Mára Isztambul benőtte az egész környéket: felkúszott a
Boszporusz mentén szinte a Fekete tengerig, kiterjedt a Márvány tenger
európai partján Selimpaşától, az anatóliai oldalon Tuzláig – hasonlóan a
Ruhr vidékhez, ahol egy-egy iparváros határ és átmenet nélkül
folytatódik a következőben. Ez a kolosszus a maga 17 millió lakosával,
mint egy óriási polip, bevonzza, magáévá teszi, urbanizálja a tájat:
árvízként terjeszkedik, miközben megfojtja a maradék zöld természetet.
Mindezt saját magunk is érzékeltük, mert ezúttal módunk nyílt a
Boszporusz fölött mind a három hídon átkelni.
A távolságokat érzékeltetendő: a régi, 2019-ben bezárt Atatürk reptér a
Márvány tenger északi partján 15 km-re és félórányi autóútra volt a
városközponttól. Az új az európai oldalon a Fekete tenger közelében 45
km-re, kb. egy órára fekszik, az anatóliai oldalon a Márvány tengerhez
közeli Sabiha Gökçan reptér pedig 50 km-re és a reptéri busszal a
Taksim térig átlagosan másfél órányira van.
Természetesen a hatalmas kiterjedés nem hirtelen az elmúlt 9-10 évben,
hanem szuxesszíve keletkezett, az agresszív városfejlesztési politika
építészeti és szociális-társadalmi negatív hatásai viszont mára
szembeötlők.
Jómagam többször jártam Isztambulban. Ezúttal képzőművész lányunk
munkáit is megnéztük, mert két videómunkáját is kiállították az új Arter
múzeumban. A kötelező látványosságokat tehát ismerjük: inkább a
vissza-visszatérők ínyenc igényességével akartunk élvezkedni.
A 2010-ben megnyílt korábbi épületet az Istiklal-on már akkor is
átmenetinek szánta a tulajdonos. Az új ARTER – egy óriási kocka –
nagyságrendekkel hatalmasabb: négy emelet föld fölött és ugyanannyi
föld alatt, összesen négy szinten 6000 négyzetméter kiállítási felülettel.
Építészetileg lélegzetelállító, a koncepcióba belevonták a hatalmas
ablakok felületi tükröződését, hogy a besütő nap hogyan, hová vet
árnyékot. A szintek között több helyen áttörés, így – akárcsak a berlini
Történeti Múzeum Pei-épületében – bejut a természetes fény az
földalatti második szintjéig. Ezt ügyesen kihasználva egyes alkotások az
áttöréseken átnyúlóan kétemeletnyi magasak. A föld alatt található még
két auditórium: egyéb felhasználásra is alkalmas színház- és
koncerttermek, melyek ülései – videó installációk esetén –
lesüllyeszthetők. A ház elől indul ingyenes ingajárat a Taksim térre, ami
légvonalban ugyan csak két kilométer, de nincs direkt tömegközlekedés.
A minibusz – akár a reptéri shuttle – félóránként közlekedik. A
különböző, egymást átívelő időszakos kiállításokat rendre
keretprogramok, gyerekfoglalkozások kísérik.
Aki ide beteszi a lábát, az a világ egyik legmodernebb, legfejlettebb
technikával ellátott luxus-múzeumában találja magát. A munkatársak
külleme, fellépése, eleganciája, felkészültsége és a szolgáltatások
sokrétűsége túlszárnyalja Párizstól Londonon át New York-ig a
partnerintézményekét. Egyszerűen lélegzetelállító.
Nagyobb kontrasztot viszont elképzelni sem lehet, mint a luxus
kultúrközpont, valamint környezete, a forgalmas főút túloldalán zajló
mindennapok között. A negyed, Beyoğlu engem amúgy a budapesti
„nyóckerre” emlékeztetett. Itt is, akárcsak a Pera negyedben, évtizedek
óta pusztítva terjeszkedik az új, a gazdag, a modern. Egyszerűen
kilakoltatják az embereket, ledózerolják a keskeny négyemeletes
százéves házakat, hogy a helyükre hatalmas, új, globális óriásdobozokat
építsenek. De ugyanez folyik a Boszporusz partján is.
Az Istanbul Modern 10 éve az egyetlen nagy kockaépület volt, ma
hasonló nagyságú egyenskatulyák állnak mellette zsinórban – többnyire
vendéglátási profillal. A hegyoldalban fölötte korábban csendes teázó és
kávéház állt kilátással a Boszporuszra. Ezek mára eltűntek, a vizet se
látni a közben felhúzott monstrumoktól. Ez az, ami a várost ritkábban
látogatónak feltűnik.
Kevésbé látványos a szociális következmény. A kilakoltatottak elvesztik
az egzisztenciájukat. Közülük kerültek ki korábban, pl. a szemetesek,
akik maguk után kézzel húzott targoncával végezték a
szemételtakarítást, amit egyben szortíroztak, tovább hasznosítottak. (A
szűk utcákban nem fér el a városi szemetesautó.) Ez a munkalehetőség
egycsapásra megszűnt. Megjelent viszont a szomszédos bohém
negyedben, Cihangir-ban a szemétben turkáló hajléktalan, családostól. A
30-as férj minden éjjel a kukákban kotorászik, a húszas éveiben lévő
feleség terhesen ül a járdán az öt, ill. kétéves gyerekkel és koldul. Ilyet
tíz éve még nem láttunk. A mohamedán társadalom összetartó,
családcentrikus, általában nem hagyja magára az elszegényedett rokont.
(A berlini hajléktalanok között alig akad török vagy arab.)
Tíz éve még csak egy toronyház állt a Boszporusz partján.
Túldimezionáltságán, furcsa felépítményén, a ház-a-házon csak nevettek
az értelmiségiek. Ma az európai oldalon egymás mellett sorakoznak a
felhőkarcolók. Megváltozott a városkép.
A Dolmabahçe palota, ami korábban uralta a környéket, ezek tövében
ma szinte eltörpül. Elszórtan, de jól láthatók a tornyok az ázsiai oldalon
is. Megannyi kicserélhető épület: állhatnának akár Dohában,
Szingapúrban vagy Sanghajban.
Ugyanez a trend vonatkozik az üzletekre, vendéglátásra. McDonald’s,
Starbucks, Mango és társaik dominálják ma az Istiklalt: megannyi
globális, rám olcsónak ható, mindenhol felbukkanó konzumvilág, ami
lassan kiszorítja a helyi jelleget. Nem mondom, hogy nem lehet kapni
török kávét, lokumot, böreket, dönert, töltött krumplit és egyéb
hagyományos ételt, de feltűnő a sok olasz kávézó, pizzeria, szusi és
egyéb nemzetközi ételkínálat, bisztró, fast food – cukrásztermékként
minden második sarkon francia macaron-t árulnak. Mára egyetlen
cipőpucoló sincs, még a turisztikai központokban sem. Értem én: mi a
fenét fényesítsenek, amikor manapság mindenki tornacipőben jár?
Összefoglalva megkopott a város vonzereje. Nyoma veszett az
egyedülálló sármnak, ami csak itt, az Orient és az Oxident
találkozásából, összefonódásából adódott: eltűnőfélben a genius loci, a
hely szelleme. Másrészt a haladás, a fejlődés együtt jár a változással, a
fentiek egy része nem isztambuli jellegzetesség, még csak nem is török,
hanem világjelenség. Ha valaki életében most jár itt először, biztosan
klassznak találja a várost, hisz a fekvése egyedi és a történelmi
látványosságok még megvannak. Csak eltolódott az arányuk a
városképben. Először azt gondoltam, hogy ez a hiányérzet,
csalódottság, a régi visszasírása, a bezzeg-korábban-jobb-volt, nyilván
az öregedés jele.
Erdoğan 20 éves országlása ezt a negatív trendet csak fokozza.
Megalomániája rettenetes szörnyszüleményeket produkál. Az elnök
óriási építkezési tervekkel lépett porondra az ankarai elnöki palotától az
Akkuyu-i atomerőműn át az Ankarába vezető autópályáig, de főleg
Isztambult és környékét álmodta újra. Világot, illetve inkább
Törökországot megváltó céljai közé tartozik a harmadik híd a
Boszporusz fölött, az új nemzetközi repülőtér, a vasúti alagút a
Boszporusz alatt és a tervezett Isztambul-csatorna, ami a Boszporuszt
kívánja tehermentesíteni. (Az értelmiség kikelt magából a várható
ökológiai katasztrófa miatt.)
A politikai reprezentatív építészet kategóriájába tartozik a hat év alatt
felhúzott Çamlıca-mecset az ázsiai oldalon, ami 107,1 méteres
minaretjeivel, (a szám a szeldzsukok Bizánc elleni 1071-es manzikerti
győzelmére hivatott emlékeztetni), valamint 63.000 fő
befogadóképességével Törökország legnagyobb mecsetje és messziről
uralja a tájat. (Összehasonlításként a Kék Mecset 10.000 hívőnek épült.)
Ennél már csak a szomszéd dombon trónoló TV torony Küçük Çamlıca
bizarrabb. A domb, amin áll, 218m magas, a szokatlan formájú
szörnyszülemény 369m. A város legkülönbözőbb pontjairól látható, uralja
az egész régiót. OV úgy mondaná: "még a Holdról is látszik".Az új
szultán ezekkel a projektekkel teljesen falnak vitte a gazdaságot,
Európában itt a legmagasabb az infláció. Bárkivel beszélgettünk,
múzeumi kurátor, taxis, szállodás, képzőművész, vállalkozó, kávéházi
pincér: nem akadt ember, aki ne szidta volna Erdoğant. Természetesen
nem tudom, hogyan vélekedik az anatóliai falvak lakossága. A
megkérdezettek mindannyian reménykednek az ellenzék, Kemal
Kılıçdaroğlu győzelmében, ámbár egyesek szkeptikusak: szerintük félő,
hogy a választások nem lesznek tiszták. Ahogy a mai újságot olvasom a
törökországi választási kampányról, a helyzet kísértetiesen hasonlít
Orbán propagandahadjáratára a kormánypárt által kisajátított médiában.
Bármerre jártam, lépten-nyomon a mai Magyarország jutott eszembe.
Ámbár van azért némi különbség: Először is Törökország úgy területileg,
mint a lakosság számát illetően kilencszer akkora, mint szülőföldem.
Másrészt az 50 éves szocialista intermezzo a volt keleti tábor
országaiban államosított mindent, így a rendszerváltás után nem volt
nemzeti tőkés réteg. Ami azóta – Orbán akaratából – született, a NER-
lovagok, mind egytől egyik személy szerint függenek tőle.Ez
Törökországban hál΄istennek másként van. Itt létezik egy erős
iparmágnás réteg, melynek alapjait az elődök tették le vagy száz éve. Ők
nem függenek Erdoğan kegyeitől, bár a hatalom egyre jobban igyekszik
őket is vegzálással, fenyegetéssel, politikai nyomással sarokba
szorítani.Ezek a dinasztiák nem csak gazdaságilag játszanak nagy
szerepet, hanem kulturálisan is. Ha körülnézünk, pl. a múzeumok táján,
láthatjuk, hogy mindaz állami, ami hajdan szultáni és egyéb magán, ill.
egyházi eredetű volt (paloták, banképület, gyűjtemény stb.). Ezeket az
atatürki időkben államosították és intézményesítették (Ayasofya,
Topkapı, Ciszternák, Archeológiai Múzeum, Oszmán Bank,
poszthellenisztikus görögkeleti templomok.) De az állam maga az utóbbi
70 évben újat nemigen hozott létre. Ezzel szemben mindaz, ami a 20.
századtól napjainkig modern, ill. kortárs művészeti alapítás, az
magánlétesítmény. Létrehozásukban és működtetésükben élenjárnak a
Koç, Sabancı, Borusan, Eczacıbaşı családok – immár harmadik
generációban.
Alább a lényegesebbek – a teljesség igénye nélkül:
A leggazdagabb a Koç família. Ők, ill. a holding üzemeltet több
bentlakásos gimnáziumot, az American Collage of Girls leányiskolát, a
Koç-Egyetemet, az ARTER-t, a Sadberk Hanim Múzeumot.
Nejat Eczacıbaşı, gyógyszeripari mogul, elsőként kezdett
kortársművészetekkel foglalkozni. Ő hozta létre Törökországban az első,
erre a korszakra szakosodott múzeumot, az Istanbul Modern-t, amit
Renzo Piano tervezett és mindmáig a legnagyobb kortársművészeti
kultúrintézmény.
Sabancı privátegyetemet tart fenn.
Borusan pedig, mert eddig ilyen nem volt és neki hiányzott,
megalapította az Isztambuli Filharmonikus Zenekart. És hogy legyen hol
fellépni, rögtön egy koncerttermet és építtetett neki. Továbbá a 2.
Boszporusz-híd melletti irodaházában tartja a kortársművészeti
gyűjteményét. Pénteken a munkatársaknak le kell seperniük az
íróasztalaikat és az egész ház a hétvégén nyitva áll a művészetrajongók
számára.
A Suna and İnan Kıraç Foundation jegyzi a Pera Múzeumot. (Suna Kıraç
a dinasztiaalapító Vehbi Koç lánya) a Garanti Bank tulajdonában a Salt
Galata és a Salt Beyoğlu kortársművészeti múzeumok – előbbi a hajdani
Oszmán Bank épületében, aminek alagsorában, a volt trezorban látható
a bank történetét bemutató kiállítás a 19. századi alkalmazottak
fényképeivel. (Hallatlanul izgalmas élmény!) és egy sor kisebb
magánmúzeum.
Nos, ez a fajta kultúra iránti elkötelezettség alapvetően hiányzik a
magyar oligarchák körében. (Talán a 3. generációban? Bár remélhetőleg
odáig nem jutnak el.)
A magyarhoz hasonló viszont a mai török hatalom viszonya a támogatott
kultúrához. A Sultanahmet téren a Török és Iszlám Művészetek
Múzeuma melletti épületben volt hajdan a kedvencem, a
Szőnyegmúzeum. Korábban. Nos, ezt már legalább tíz éve bezárták
azzal, hogy áthelyezik. Most hosszas keresgélés után megtaláltuk: az
Ayasofya mögötti valamilyen kisebb épületbe költöztették át, ami viszont
bizonytalan időre szintén zárva. (A politikailag fontos óriásmecsetre volt
pénz, a kitelepített, mert szemmel láthatóan nem fontos
szőnyegmúzeumnak tíz éve nincs otthona – ill. esetleg nincs pénz a
működtetésére.)
Feltűnt, hogy a város mennyire színes. Sok a szír menekült,
feketeafrikai, közép- és keletázsiai, lépten-nyomon hallani oroszul
beszélüket is. Hogy utóbbiakból mennyi a háború elől futó vagy politikai
menekült, ki turista és ki az újgazdag, azt persze bizonyos tipikus külső
jegyek alapján csak találgatni lehet. Minden esetre sok üzletben látni
orosz feliratokat, orosz nyelvű reklámot.
Motelunk félállásban reggelit felszolgáló, egyben takarítónője nepáli.
Mint elmondta, férje Mumbaiban dolgozik, 21 éves fia Dohában. 23 éves
lánya szintén Isztambulban a környék egyik nagyobb szállodájában
szakács. Jár neki ott egy szoba, ahol a mama is ellakhat. Távoli
családtagjaival három éve nem találkozott, skype-on érintkeznek. Két
évet kell még lehúzni ahhoz, hogy hazamehessenek: addigra spórolják
össze tervezett vállalkozásukhoz a vágyott kezdődőkét. A nepáli hölgy
szerint Törökország jó hely, sokat tud félretenni a jövedelméből.
A szállodatulajdonos szerint beosztottja illegális. Nincs olyan, hogy
munkavállalással járó tartózkodási engedély. Legalább is nem ezekben a
szakmákban. A keleti munkakeresők turistavízummal jönnek. Annak
lejárta után megsemmisítik az útlevelüket.
– Mi van, ha igazoltatja a rendőr? – kérdezem megrökönyödve.
– A rendőrség nem-igen szereti a dolgát végezni, ezért kényelemből
elengedik – így a válasz.
– És persze betegbiztosítása sincs, ugye?
– Arra nincs is szükség, mert az azért ingyen járó egészségügyi
szolgáltatás nem ér semmit, az orvosnál így-is-úgy-is le kell perkálni a
honoráriumot. De nem megfizethetetlen. Ha nincs komoly tartós
betegsége, el lehet így lenni. Ami viszont változatlan és örömmel töltött
el, az az emberek figyelmessége. Mankóm láttán odafelé egyből a
diplomata folyosóhoz irányítottak az útlevélellenőrzésnél, a villamoson
azonnal átadta valaki a helyét, mindenütt előre engedtek, visszafelé
soron kívül, V.I.P.-ként elsőnek szállhattam be a gépbe. És egyáltalán,
ahogy a helybeliek egymáshoz viszonyulnak: vadidegenek között is a
megszólítás néném, bátyám, fiam, lányom, ami eleve személyessé és
szívélyessé teszi a mondandót.
Az állandó dugók, a stresszes élet ellenére van valami derű, ami az
emberekből árad. Az Istiklal-on közlekedő százéves villamos kalauza a
megálló után tíz méterrel int a vezetőnek. A járgány megáll, ő leszáll,
üdvözli a szembejövő barátját, váltanak néhány szót, átölelik egymást,
majd visszaszáll és megyünk tovább. Az autóvezetési stílus elég
agresszív, nem tartják be a sávokat, cikáznak. (Lehet, csak nekem tűnik
annak, bár balesetet nem láttam.) Ugyanakkor a legnagyobb dugó
ellenére sem dudálnak, ha valaki valami miatt megáll: türelemmel
megvárják, amíg kifarol, esetleg fordítva jön szembe az egyirányú utcán,
kirámolja a kocsiból az összes csomagot, bemegy pár percre a boltba.
Ja igen, a konyha az továbbra is kitűnő.