Posted by Tardos János
>Az általam alább felidézendő történet személyes jellegű. Őshonos
budapestiként feleségemmel, Gömöri Judittal 1996-ban vettünk egy kis
parasztházat a Balaton-felvidéki Monoszlón, Zánka és Köveskál között.
A ház akkor százhúsz éves, igen leromlott állapotú volt. Előttünk a helyi
nazarénus hitközség használta imaházként. Nem volt benne víz, villany
és fa- vagy kőpadló sem. De mivel a falai vastag, 90 centiméter
szélesen rakott terméskőből épültek, az öreg ház így is aránylag stabilan
tartotta magát, és akkoriban csekély költséggel rendbehozható,
lakhatóvá tehető volt.
Évekig nyaralóként használtuk. Azután sajnos a feleségem, aki nagyon
megszerette ezt a csendes, természetközeli pici falut, a helyi gyönyörű,
erdőszéli temetőbe költözött. Én meg sok évvel később, nyugdíjas
korúan végleg a közben összkomfortosított, téliesített házacskába
vackoltam be magam. Most is itt írom ezeket a sorokat.
A lassan elöregedő és részben elnéptelenedő faluban egyre több
budapesti vett azután házat. De én még jól ismertem és nagyon
megkedveltem eredeti szomszédunkat, Bertalan Dezső bácsit, az öreg
borászgazdát, aki egyszer-egyszer mesélt a házunk múltjáról, annak
egykori lakóiról.
Ő leventekorából jól emlékezett a szomorú jelenetre, amikor 1944-ben a
szegény zsidó boltos nénit és púpos, beteg gyermekét a csendőrök
szekérre parancsolták, hogy a tapolcai gettóba vigyék őket. Onnan
hamarosan Zalaegerszegre, majd Auschwitzba kerültek, ahol legkésőbb
július 8-án meggyilkolták őket.
Hogy ők kik voltak, annak kiderítésében a Washingtonban élő Bayer
Anna segített.
Élt egyszer egy Grósz család Monoszlón: Sándor és felesége, született
Spiegel Szidónia. Utólag már nehéz kideríteni, hogy hány gyermekük
született, de kettő biztosan: Miksa és Irén. Irén az idők során férjhez
ment Stern Józsefhez Zalaszentgrótra, s oda is költözött. A házat Miksa
örökölte, aki feleségül vette a balatonfüredi születésű Steiner Arankát.
Egy beteg gyermekük született, aki megérte a holokausztot. Ellentétben
apjával, akinek további sorsát nem tudtuk felderíteni. Mint ahogy a
gyermek születési idejét és nevét sem sikerült eddig megtudni. Az sem
világos, hogy őt is Auschwitzban, az édesanyjával és a nagynénjével
egy időben gázosították-e el, avagy netán már útközben, a gettóban
vagy a háromnapos szörnyű marhavagon-utazás során pusztult el. Tény
azonban, hogy ő a Yad Vashem auschwitzi adatbázisában egyelőre
nem szerepel.
Nemigen létezhet manapság szinte egyetlen lélek sem a faluban, aki
emlékezne egykori lakó- és embertársainkra, az itteni zsidókra. A
hajdani kis zsidótemető nyomait is régen benőtte, visszahódította az
erdő, a sírköveket pedig kőművesek, ügyes vállalkozók már régen
nyomtalanul szétlopták. A falu főterén álló, a két világháborúban
elpusztult hősi halottakra emlékező kis oszlopon sem szerepel egyetlen
zsidó név sem. Mondhatni, nyom nélkül tűntek el a faluból az egykor itt
élt más vallású emberek.
Ezért is döntöttem úgy tavaly, hogy a korábbi tulajdonosok emlékére
botlatókövet állíttatok a házam előtti járdaszakaszra, s ehhez az idén
megszereztem a helyi önkormányzat beleegyezését is. Valamiféle
mozgalmat is szeretnék indítani, amelynek célja, hogy próbáljuk meg, ha
úgy tetszik, kollektívan, faluszinten is felidézni, kik is laktak itt velünk egy
vagy két évszázadon keresztül, s kik tűntek el szinte teljesen nyom
nélkül 1944 májusában közülünk, és miért.
Tény, hogy a környéken valami megmozdult. Tavaly kilenc botlatókövet
helyeztek el Tapolcán, ahol a polgárosodás motorjai a helyi zsidó
borászok és borkereskedők voltak. A túlélők leszármazottai és a helyi
lokálpatrióták minden évben egyszer megemlékeznek róluk. Renoválták
a helyi ó-zsinagógát is.
Két éve ősszel egy barátommal én is részt vettem egy bensőséges
hanuka-ünnepségen a szomszédos Kővágóörsön.
Tavaly október 12-én pedig Balatonfüreden megrendezték a 11. Balatoni
Helytörténeti Találkozót, ahol előadások hangzottak el a Balaton
környéki települések egykori zsidó lakóiról és szomorú végükről.
Most lényegében mások, lelkes helytörténészek anyagaiból merítve
próbáltam összeszedni az életükből-halálukból néhány epizódot,
miközben saját kis falum története a mai napig homályos előttem.
Iván Katalin köveskáli lelkes helytörténeti amatőr kutató is felszólalt a
már említett Balaton-történeti konferencián. Erről videofelvétel is készült,
amelyet nemrég Olti Ferenc, a Zsidó Hírességek Háza igazgatója
elküldött nekem. Ebből idézek most, felvillantva Kati néni szimpatikus
személyiségét is.
„Kisgyermek voltam – meséli –, amikor édesanyámat a sárga csillagról
és egyebekről kérdeztem, de ő csak annyit tudott mondani, hogy nincs
ezekre magyarázat. Én ezen túl akartam lépni. Úgy gondoltam, hogy le
kell faragnom valamennyit abból a gyalázatból, ami ezeket az
embereket, akik valaha közöttünk éltek, ártatlanul érte. Én azt tartom
feladatomnak, hogy valamennyit, amennyit tudok, segítsek megőrizni az
ő emlékükből.
Kővágóörsön van egy zsinagóga, ami a kétszázadik évfordulójához
közeledik. Hosszú évekig méltatlan állapotban volt, termelőszövetkezeti
meg Áfész-raktárként működött. A felújítására, renoválására három
budapesti fiatalember létrehozott egy alapítványt. Van egy internetes
oldaluk és egy facebook nyilvános csoportjuk is.
Mi egy kis község vagyunk. Valamikor Révfülöp szőlőhegye volt ez a
település.
A kővágóörsi zsidó közösségről a mai napig a hetvenes-nyolcvanas
korosztály még élő tagjai szeretettel beszélnek, mert nagy
egyetértésben éltek. A zsidók és a keresztények nálunk egymástól is
vettek át szokásokat. Tehát a mai napig jó emberként, jó kővágóörsiként
emlékeznek nálunk a zsidókra.
Kővágóörsről nyolcvankét embert hurcoltak el 1944-ben, előbb a
tapolcai gettóba, majd a zalaegerszegi téglagyárba, s onnan
Auschwitzba. Eleinte úgy tudtuk, hogy az elhurcoltak közül csak ketten
tértek vissza, egy Láng Ignác nevű hentes és mészáros, valamint Stern
Sándor, aki munkaszolgálatos volt. Azután kiderült, hogy van egy
harmadik túlélő is, Sternberger Erzsébet, akit a kővágóörsiek csak
Brandl Bözsinek emlegettek, mert a szülei korán elhaltak, és az apai
nagyszüleihez került, a Brandl szódás családhoz.
És ami még érdekes, az az, hogy Sternberger Erzsébet Stern Sándorral,
tehát egy másik visszatérővel kötött házasságot. A gyermekeik most már
hetven és nyolcvan közöttiek, Stern Miklós szűcs Keszthelyen él, illetve
Julika, a testvére Budapesten.
A Julikának a facebookon megosztott írásaiból összeszerkesztettem egy
kis visszaemlékezést az ő megélt gyerekkori élményeiből, a kővágóörsi
emlékeiből, amit a mi kis kiadványunkban azután közreadtunk.
Ami még fontos lehet azoknak, akik ezt a környéket ismerik, az az, hogy
Stern Sándor a hazatérése után kitanulta a szódás mesterséget, és a
ma Theodora néven elhíresült kékkúti üzemnek a háború utáni első
üzemvezetője volt. És amikor már jól ment a cég, akkor találtak helyette
mást. Utána költözött el Keszthelyre.”
A másik, a konferencián is valamivel részletesebben tárgyalt község a
Monoszlóhoz legközelebb eső Zánka, amelynek valaha élt zsidó
lakosairól György Péter János tanár úr beszélt, aki maga is egy idős
helytörténész, Poór Ferenc összegyűjtött, ám ma még kiadatlanul
aszalódó anyagára támaszkodott. Én most György ismertetéséből
idézek:
„Ha Zánkán vagyunk, és a falu főterén járunk, látunk ott egy csodálatos
homokkőből készült emlékművet, a második világháború hőseinek és
áldozatainak emlékművét, amelyen 29 név szerepel, és közöttük hét
zsidó áldozaté is.
Bizton állíthatom, hogy alig van már Zánkán, talán csak egy-két ember,
aki valamilyen módon hallott ezekről az emberekről. Már nem él senki,
aki őket személyesen ismerhette volna. Néhányan lehetnek esetleg, akik
valaha a nagyszülőktől hallottak róluk.
Tehát Zánkáról a zsidó sors és a zsidó kultúra teljesen kihalt. Utánunk
már nem nagyon lesz senki, aki tudni fog róluk valamit is.
Zánkán 1827-ben jelentek meg először az ortodox zsidók. Hosszú ideig
csupán alig több mint tucatnyi, úgy tizenöt-húsz fős volt a létszámuk.
Azonban 1941-re, amikor a népszámlálás történt, akkor az 587 zánkai
lakosból már csak kilenc zsidót vettek számba. Közülük kerültek fel
heten az emléktáblára. Most róluk szeretnék megemlékezni, az ő
sorsukról mondanék néhány dolgot.
A zánkai zsidók hivatalosan a szentantalfai körzethez tartoztak. Ott volt
a temetőjük is. Néhány éve budapesti gimnazisták kitisztították az ottani
zsidó temetőt, amely látogatható. A futballpálya fölött van, és elég sok
szép sírkő megmaradt benne.
A zánkai zsidók rabbija viszont nem Antalfán, hanem Kővágóörsön volt,
az akkori hatalmas nagy zsinagógában. Így hát, feltételezem, hogy ők is
odajártak templomba.
Két családról van szó, a Grósz és a Neu családról. A zánkai Grószok
közül az 1873-ban született Vilmos az, aki megérte ezeket az időket. Ő
kereskedő lett, a falu központjában álló házában sikeres szatócsboltot
tartott fenn, majd 1915-ben a házát eladta a református
egyházközségnek. Manapság is ebben az épületben lakik a református
tiszteletes.
Utána Vilmos felépített magának egy másik épületet, amelyben
szatócsboltot és később kóser mészárszéket nyitott. Grósz Vilmosnak
Schiff Gizellával kötött házasságából négy gyermeke született.
Vadnay Rudolf földbirtokos, 1848-as hős uradalmi tiszttartója a zsidó
Neu József volt, aki az 1897-es gazdakimutatásban már
haszonbérlőként szerepel. Ő főképp Rudolf fiának, Bélának a zánkai
birtokán gazdálkodott, összesen 395 katasztrális holdon. Legvégül pedig
megvette ezt a birtokot.
Poór Ferenc, nyilván a helyi lakosoktól, úgy tudja, hogy Neu Sámuel
(Soma) a 20. század első felének helyben irigyelt és talán némileg rossz
szemmel nézett, nemszeretem zánkai nagybirtokosa volt. Ehhez
hozzájárulhatott az is, hogy Zánka kis község, beszélnek az emberek
ezt is, azt is. Elterjedt tehát az a hír, hogy a Neu-család úgy jutott hozzá
a Vadnay-birtokhoz, hogy József először tiszttartó volt, és nem volt
teljesen tisztakezű. Igaz vagy nem igaz, nem tudhatjuk, de ez a pletyka.
Ezért történhetett, hogy a zánkaiak, ellentétben a másik családdal, őket
nem szerették.
Mindazonáltal az 1867-es emancipációs törvény alapján a zánkai
zsidóság viszonylagos nyugalomban és békében élhetett,
tevékenykedett és fejlődhetett a községben.
Noha a zánkai zsidó lakosok száma csekély volt, arányuk jóval alatta
maradt az országos átlagnak, mind a kereskedelemben, mind a
földművelésben számottevő részük volt. Jó viszonyra törekedtek a
lakossággal, az ottani protestáns hívőkkel. A zánkai zsidóság békésen
élt, senkinek nem ártott.
Ráadásul a Grósz-féle szatócsboltban gyakran kamat nélküli hitelre
adtak áruféleségeket a helyi szegény embereknek. Őket, ezt a bizonyos
Grósz családot, ezért is itt kifejezetten szerették.
A két világháború közötti időszakban a zsidóság megváltozott helyzetbe
került Magyarországon. Az Ébredő Magyarok Egyesülete a zánkaiakat is
megmételyezte a „Magyarország a keresztény magyaroké” elmélettel. A
politikusok zsidóellenes megnyilatkozásai a földművelő lakosság
körében termékeny talajra hullottak. 1938-ban egy provokációra is sor
került: kővel bedobták Neu Soma házának egyik utcai ablakát.
A járásban megjelenő Tapolca és vidéke hetilapban 1938-tól kezdve
folyt a nyíltabb uszítás a zsidóság ellen. A lap a zsidókat vádolta a tej és
a bor hamisításával, szerintük ők voltak a liszt-, zsír- és más
élelmiszerdrágítók, a feketepiac irányítói, minden gazdasági baj okozói.
A kikeresztelkedett zsidókat a lap kipellengérezte, keresztlevél-
panamistáknak bélyegezte.
A munkaszolgálat intézményének bevezetése a Grósz családban nem
Auschwitz egyetlen alternatívájaként vált a zsidók menedékévé, hanem
többnyire csupán a halál egy másik formáját jelentette. Így vált áldozattá
Grósz József, aki a szerbiai Borban volt munkaszolgálatos – mint a költő
Radnóti Miklós is. És talán ugyanazzal a transzporttal érkezett vissza ő
is Magyarországra. Egy falusi ismerősük Szentkirályszabadján még
felismerte a menetben – de ez volt az utolsó hír róla.
Grósz Endre a doni katasztrófa áldozata lett. Testvére, Géza
munkaszolgálatosként 1942-ben Kijevben tüdőgyulladást kapott. Ott
leszerelték, 1943-tól azonban ismét behívták a kőszegi
munkaszolgálatos zászlóaljhoz, ahonnan Galíciába került, majd ott
hadifogságba esett. Arhangelszkben tartották fogva, ahol papírgyárban,
majd építkezéseken dolgoztatták. Szívós természetének köszönhetően
életben maradt, és 1948 májusában hazatérhetett. Ezután eladta zánkai
örökségét, majd Kapolcson lett párttitkár, 1954 és 73 között pedig
tanácselnök. Ott élt 1991-ben bekövetkezett haláláig. Kapolcs
megbecsült és tisztelt vezetője volt.
Néhány szó Krausz Imréről, Grósz Erzsébet férjéről. Ő megszökött a
munkaszolgálatból, de elfogták és Auschwitz III-ba, a monowitzi
munkatáborba szállították. A szovjet csapatok közeledtével ezt a tábort
evakuálták, és mintegy 60 kilométernyi gyalogmenet után Liditzbe, a mai
Lidicébe érkeztek. Hamarosan innen is megkísérelték a
továbbszállításukat Németország belseje felé. A szovjet csapatok
közeledése miatt azonban a vonatszerelvényt még az indulásuk előtt
kiürítették, és a deportáltakat a közeli erdőbe vitték. Krausz Imre innen
szökött meg ismét, és a szovjetek által már felszabadított területeken
gyalogosan, kalandos úton tért vissza Zánkára. Tisztességben,
nyugalomban öregedett meg a faluban, ahol 1975-ben hunyt el. Ő túlélte
a vészkorszakot, de hozzátartozói, anyósa, felesége és kislánya, a
négyéves Mária Judit Auschwitzban lelték halálukat.
Auschwitzban ölték meg Neu Sománét is, akit a zsidótörvények
értelmében korábban az összes földbirtokaitól megfosztottak.
És befejezésül, ha már vettem a bátorságot, még egy szégyenletes
dolgot megemlítenék.
Annak ellenére, hogy a zánkai zsidósággal kapcsolatban találkozhattunk
az együttérzés és segíteni akarás gyér megnyilvánulásaival, egy alantas
árulás is előfordult. Neu Soma és Krausz Hermina fia, a Zánkán
nevelkedett Imre, keszthelyi kereskedő megszökött a
munkaszolgálatból, és Zánkán igyekezett elrejtőzni. Hatos Józsefék
fogadták be a várhegyi, külterületi présházukba, és ott rejtegették.
Csakhogy Hatosné nem tudott titkot tartani, s egyszer kikottyantotta a
dolgot Hujder Józsefné előtt, aki azonnal feljelentést tett a helyi nyilas
pártszolgálatnál. 1945. február 24-én a tábori csendőrök elfogták Neu
Imrét és Balatonfüredre hurcolták. A balatonfüredi állomáson sikerült
ismét megszöknie, de üldözés közben, 25-én reggel a Laki-dűlőben
agyonlőtték.
A helyzet az, hogy Poór Ferencnek volt bátorsága leírni ezt a két nevet.
Azét, aki a titkot elkottyantotta, és azét, aki feladta a bujkáló zsidó
katonaszökevényt. Őket Zánkán ismerik. Most, hogy készültem erre az
előadásra, beszélgettem ott az egyik olyan emberrel a három közül, aki
még egyáltalán emlékszik ezekre az időkre. Ő is elmesélte nekem ezt a
történetet, de nevek nélkül. Mondta, hogy az emberek beszélnek
Zánkán bizonyos dolgokról, de annyira szégyellik, hogy neveket, ha
megölik őket, akkor sem mondanak.
Tapolca gazdaság- és kultúrtörténetéből is tudjuk, hogy az együttélés a
magyarság hasznára vált, és óriási veszteség nekünk is, hogy ők
eltűntek az életünkből. Ez az ország is előbbre tartana, ha ez nem
történik meg. A lényeg az, hogy róluk mindenképpen meg kell
emlékeznünk. Ha másképp nem, akkor az írástudóknak kell rögzíteniük
ezeket a dolgokat.”
Ezt mondta György Péter János tanár úr az októberi balatonfüredi
konferencián, és én is ehhez próbálom tartani magam. A
botlatókövekkel sincs semmi más célom. Csak emlékezni és másokat, a
körülöttünk élőket is emlékeztetni arra, ami történt, ami nem csak, hogy
tragédia, mondhatni nemzeti tragédia volt, hanem súlyos bűn is.
Azt hiszem, hogy jó lenne, ha a kedves bebíró, Budapestről erre a
környékre elszármazott nyaralóbirtokos társaim is körülnéznének a
maguk háza táján, hátha találnak ott megőrzésre méltó emléket.
(Egy többrészes cikksorozat első fejezete, a többi folyamatosan íródik –
másodközlés)
Címkép: Monoszlói szőlőhegy