Posted by Várhegyi Ákos
(Ez most személyes – is – lesz. És durva – éppúgy, mint a magunk teremtette szörnyű valóság, ami körülvesz minket.)
Elvonulás… Kerek 6 hete írtam ide utoljára. Magam is meglepődtem… Miért e kihagyás – már ha kihagyás, és nem végleges kivonulás…
([Nem] mellesleg: jólesett… Mással, érdekesebbel, remémykeltőbbel foglalkoztam… Például hasznos(!) munkával… meditálással… lelki egyensúlyommal… és igen, PanNonSense című, régóta tervezgetett könyvem gondolati továbbérlelésével… Ki tudja, egyszer talán meg is írom…)
Talán meguntam? Netán elegem lett? Úgy érzem, felesleges, úgysem érek el semmit? Úgy érzem, akikért haragszom, nem érdemlik meg? Rájöttem, úgy sem értenek?
Egyik sem – és mindegyik.
A romlás virágai trópusi burjánzásban gyarapodnak, növekszenek és fojtogatnak körülöttünk, fojtogatnak minket – és bennünk. 13 éve (sőt, az éberebbek, éleslátók már 25 éve!) tudhatjuk, mibe léptünk… A tudatos pusztítás nyomán eszeveszett tempóban nő a mindent megfojtó dudva...
Diagnózis és terápia…
Egy kedves barátommal sokat vitatkozunk erről. Ő úgy véli: a diagnózis készen áll – ideje nekilátni a terápiának. Én pedig azt mondom: van olyan helyzet, amikor a helyes diagnózis felállítása része a terápiának, sőt, valójában a terápia legfontosabb eleme… Gondoljunk csak az alkoholistákra: amíg nem ismerik el betegségüket – nem fogadják el a diagnózist – addig fel sem merülhet a terápia esélye. Mai közállapotainkban pontosan ez a helyzet.
Valójában még azt is vitatom, hogy a diagnózis rendelkezésre áll. Közkincsként semmiképpen – néhányak gyűlölt privilégiuma csupán…
Hallgatom felkent szakértőinket: szociológusokat, politológusokat, közgazdákat – “elemzőket”… És elkeseredem. Minta nem itt élnének. A hagyományos, “normális” világ gondolatkörében kívánják magyarázni a tébolyult gonoszság ámokfutását… Totális tévúton járnak – becsapják önmagukat, félrevezetik a társadalmat – asszisztálnak a tébolyhoz… Miért van így?
Hallgatom felkent szakértőinket: szociológusokat, politológusokat, közgazdákat – “elemzőket”… És elkeseredem. Minta nem itt élnének. A hagyományos, “normális” világ gondolatkörében kívánják magyarázni a tébolyult gonoszság ámokfutását… Totális tévúton járnak – becsapják önmagukat, félrevezetik a társadalmat – asszisztálnak a tébolyhoz… Miért van így?
Nem látják, nem értik? Vagy így kényelmesebb?
Tehát az állításom ennyi: az ellenzéki közgondolkodás NINCS tisztában a diagnózissal sem. Csupán kevesek vannak, akik képesek – és hajlandók – elfogadni a helyzetet olyannak, amilyen. És a sokak acsarkodása mellett kevés az esélyük gondolataik terjesztésére…
És éppen ezért a terápia legfontosabb lépése, kulcseleme: a helyes diagnózis felismertetése és elfogadtatása minél többekkel – a kritikus tömeg eléréséig, amely már biztosítani tudja az egységes, következetes, kitartó és hatékony fellépést a téboly, a gonoszság, a pusztító szándék ellen – és a meglehet jószándékú, de ostoba kollaboráció pusztító hatása ellen…
Józan ész…
A viszonylag normális – józan ésszel értelmezhető – világunkat egy tudatosan pusztító téboly emészti. Ilyenkor fokozottabb szükségünk lenne a józan eszünkre – hogy felfogjuk: a gonosz, tudatosan pusztító tébollyal van dolgunk, amellyel szemben NEM a józan ész keretein belül mozgó tényezőként kell fellépnünk.
Őrizzük meg józan eszünket… és vegyük tudomásul: amivel ma szembesülünk, túllép a józan ész keretein… És igen: ilyenkor fokozottan szükségünk van – lenne – a józan eszünkre.
Nem politikai ellenféllel állunk szemben. Bűnözők ellen, tébolyultak ellen, emberi minőségben súlyosan fogyatékosok ellen kell küzdenünk. Vereségünk nem politikai veszteség: az életünk, a pusztulásunk a tét. Ellenfelünk: ellenség. LE KELL győznünk, és KI KELL iktatnunk őket a közéletből. Visszatérésük megengedhetetlen. Börtönben a helyük!
Harcunkat ellenük ennek szellemében kell megterveznünk és megvívnunk. Aki kollaborál, az maga is bűnössé válik.
Téboly…
Egy tébolyult elme uralma alá hajtotta közösségünket. Visszaélt társadalmunk szuicid hajlamával, butaságával, hitványságával – és mindent, ami embertelen, felfokozott ebben a közösségben.
Kitermelte a maffiát – azt a vezérkart, amely a közhatalmat elrabolva, magát politikai tényezőként, “kormányként” álcázva pusztítja tudatosan azt a társadalmat, amelynek hitványsága révén ezt a – gazdasági, erkölcsi, szellemi – rablást, ámokfutást végrehajthatta…
Kitermelte vazallus hadseregét – az erkölcstelen, rafinált, számító réteget, amelyet egy dolog tart össze: a sunyi, önző érdekektől vezérelve közösen elkövetett bűn – amiről jól tudjuk: számos oknál fogva a legerősebb közösségi kohéziós erő…
Kitermelte sunyi, ostobaságában ájult hitbe révedő gyülevész hadát – akikről mondhatjuk – valóban? -: nem tehet róla. De kérdezem én: kötelező hülyének lenni? Nem felelős az ember azért, ha az emberi lét legalsóbb régióiban tapicskol csupán?
Kitermelte kiszolgáltatott, ostobaságában törleszkedő, igazodó hordáját… – akikről mondhatjuk – valóban? -: nem tehet róla. De kérdezem én: kötelező hülyének lenni? Nem felelős az ember azért, ha az emberi lét legalsóbb régióiban dagonyáz csupán?
Kitermelte ellenzékét… de ez már a következő pontba kívánkozik.
Téveszmék…
És itt vagyunk mi… Ellenzék?
Mi, akik felismertük, hogy nagy baj van. És mégis, ez a baj 13 éve fokozódik. És mégis, ugyanazokkal a hatékonytalan, mára egyértelműen kártékony gondolatokkal próbálunk küzdeni ellene, amelyekről kezdettől lehetett volna tudni, hogy alkalmatlanok… de a sorozatos kudarcainkból nem tanulunk, hanem tovább erősítjük kártékony téveszméinket…
(Most hallom a téveszmés ellenzék egyik lieblingjétől: “a tavaly vereség után ideje új megoldásokat találnunk…” – és mondja tovább ugyanazt a mantrát, amit évtizede hajtogatnak… Új megoldás? 13 év után? Ugyan mit várhatunk tőle? “Meglepő és mulatságos” – mondanánk Friderikusszal; de nem meglepő, hanem szánalmasan kiszámítható… és nem mulatságos, hanem szánalmasan tragikus…)
(Most hallom a téveszmés ellenzék egyik lieblingjétől: “a tavaly vereség után ideje új megoldásokat találnunk…” – és mondja tovább ugyanazt a mantrát, amit évtizede hajtogatnak… Új megoldás? 13 év után? Ugyan mit várhatunk tőle? “Meglepő és mulatságos” – mondanánk Friderikusszal; de nem meglepő, hanem szánalmasan kiszámítható… és nem mulatságos, hanem szánalmasan tragikus…)
És így váltunk – a legjobb(?) szándékkal – a téboly kollaboránsaivá, ostobaságunkkal asszisztálunk saját elpusztításunkhoz.
Mert hiányzik belőlünk a józan ész. A ráció. Helyette túlnőtt egónkból fakadó érzelmi elvakultsággal utálkozunk azokon, akik a homokba dugott fejünket kirángatnák onnan, és éleslátásra kényszerítenének. Miért van így?
Nem látjuk, nem értjük? Vagy így kényelmesebb?
Selejt…
Igen, a selejt uralmának a “gyümölcseit” élvezzük. Bűzlik, mint a ginkgo biloba gyümölcse… vagy mint a phallus impudicus – és mi dagadó kebellel büszkélkedünk vele, mint mosdatlan lelkű macsók a mosdatlan falloszukkal… Pedig ide fárosz kellene, nem a fallosz fétise…
A kérdés az, hogy selejtes alapanyagból hogyan lehet minőséget előállítani?
A pártjaink – és “civiljeink”, civilkedőink (brrr… de ostoba már ez a szembeállítás is) – java részben ugyanazt a selejt szintet mutatják, mint a közeg, amiből kinőttek.
Igen, aki vezetni, irányt mutatni akar, annak a felelőssége nagyobb. Neki erkölcsi kötelessége lenne a selejt feljavítása. De nem teszi – nem teheti – mert maga is selejt.
A pártjaink – és “civiljeink”, civilkedőink (brrr… de ostoba már ez a szembeállítás is) – java részben ugyanazt a selejt szintet mutatják, mint a közeg, amiből kinőttek.
Igen, aki vezetni, irányt mutatni akar, annak a felelőssége nagyobb. Neki erkölcsi kötelessége lenne a selejt feljavítása. De nem teszi – nem teheti – mert maga is selejt.
És ha valahol mégis – valami lokális csoda folytán – felüti a fejét a minőség, ahol jó szándék és jó képesség összetalálkozik? Hát, akkor bizony a selejt fellázad, és a sárba tapossa ezt a kibontakozni, és őt megmenteni kívánó formációt. Igen jól láthatjuk ezt mai közállpotaink tükrében is – az ellenzék hangadóinak ostoba asszisztálása a 13 éve zajló ámokfutáshoz, gyűlölködő acsargása legkülönbjei ellen, jól példázzák ezt.
Mert a selejt képtelen arra is, hogy saját érdekét felismerje. És persze arra végképp alkalmatlan, hogy saját értékét – valójában értéktelenségét – felismerje, és ennek tudatában, ehhez mérje cselekedeteit. Hogy hajlandó legyen tanulni, hogy hajlandó legyen önmérsékletet tanúsítani kártékony, ön- és környzetpusztító indulati felbuzdulásaiban…
Ebben az ördögi körben motollázik társadalmunk ezred éve. Mióta Európába kerültünk, mérgezzük itt a levegőt…
Ez a társadalom (dehogy társadalom: túlfejlett egók együttműködésre képtelen, beteges önsajnálatra annál inkább hajlamos önző csordája!) csak azért nem pusztította el még önmagát, mert (szerencséjére és környezete szerencsétlenségére) nagyon ritkán volt saját sorsának irányítója. Éppen életképtelensége, szuiciditása következtében mindig külső erők vonszolták kínnal-keservvel maguk után, hogy évtizedes – mentálisan; erkölcsileg inkább évszázados – lemaradással ugyan, de kövessék a világ fejlődését.
Ez a társadalom (dehogy társadalom: túlfejlett egók együttműködésre képtelen, beteges önsajnálatra annál inkább hajlamos önző csordája!) csak azért nem pusztította el még önmagát, mert (szerencséjére és környezete szerencsétlenségére) nagyon ritkán volt saját sorsának irányítója. Éppen életképtelensége, szuiciditása következtében mindig külső erők vonszolták kínnal-keservvel maguk után, hogy évtizedes – mentálisan; erkölcsileg inkább évszázados – lemaradással ugyan, de kövessék a világ fejlődését.
Röviden összefoglalva, én így látom a magyar történelmet… és mai helyzetünk rákfenéjét…
Kiút?…
Van-e kiút? Kérdezhetjük. Nem tudom a választ. Aki azt állítja, ő tudja: hazudik…
Mindegy… ha még nem menekültünk el innen, nincs más választásunk: úgy kell tennünk, mintha bíznánk benne, mintha biztosak lennénk: igen, van kiút.
A rohadó narancstól megromlik a tálban az egészséges gyümölcs is… Most itt az ellenkezőjére várunk, az ellenkező folyamatot kellene előidéznünk. Van egy romlott, működésképtelen társadalom (sajnos cselekvőképtelennek nem nevezhetem: csak hát minden cselekedetével saját lehetőségeit, túlélésének esélyeit rombolja tovább…) – és a benne még meglévő csíráknak kellene újra kihajtania, és új életre kelteni, ébreszteni azt, ami hosszú ideje saját elpusztításán dolgozik – vagy ahhoz asszisztál.
Természeti csodára várunk, abban reménykedünk… De abban bízhatunk: a társadalom a természetnek egy olyan komplex jelensége, amelynek működéséről vajmi kevés fogalmunk van… Így aztán nem jelent semmit, hogy amire várunk, amiért dolgozunk, lehetetlennek, csodaszámba menőnek tűnik... Meglehet, csupán ismereteink hiányoznak hozzá. Meglehet, nem is kell ide csoda – csak sokunknak – kellően sokunknak – kell tenni érte.