Posted by Lendvai Ildikó
>Máskor ezen a napon azt játszom, hogy vaktában felütök egy verseskötetet, és próbálom kitalálni, miért lehet fontos nekem éppen akkor éppen az a vers. Most nem kellett a polchoz nyúlnom, a Fb ugyanilyen véletlenszerűen hozta elém Simkó János posztját (köszönet neki). Pilinszkytől idézett, aki József Attiláról írt. A számomra egyik legkedvesebb a másik legkedvesebbről.
Pilinszky valójában két egymás utáni évben, 1971-ben és 72-ben is írt József Attiláról. Az elsőnek az apropóját talán szegény József Attila többszöri újratemetése (és örökségének szimbolikus ide-oda ráncigálása) adhatta: „Katonája a mindenségnek, / bakája a nyomorúságnak, / teszünk azzal valamit is, / hogy a füvek zöldellő erejébe / visszahelyezzük a halottat?”
De a másik az igazán gyönyörű. „Te: bakája a mindenségnek. / Én: kadettja valami másnak. / Odaadnám tiszti kesztyűmet / Cserébe a bakaruhának.”
Különös, hogy az a Pilinszky írt róla így, aki egészen más hittel, más karakterrel, más szerep, más út választásával tényleg „valami másnak a kadettje„ volt. Különbségüket és mégis meglévő rokonságukat sok irodalmár fejtegette már. De elég is csak rájuk nézni: József Attila makacs, összeszorított szájára, a vonásain ottmaradt kamaszharagra, és Pilinszky finoman faragott, keskeny arcának átszellemült, csendes szomorúságára.
Másképp fájt nekik, ami fájt. József Attiláé hangosan, haragosan sikolt: „Ártatlanok, / csizmák alatt sikongjatok, / és mondjátok neki: nagyon fáj. // Ti hű ebek, / kerék alá kerüljetek, / s ugassátok neki: nagyon fáj.” Pilinszkynél csend van: „A hallgatózó kert alól / a fa az űrbe szimatol, / Riadtan elvonul szíved, / az út lapulva elsiet, / …távoli, kétes tájakon/ készülődik a fájdalom.”
Esterházy mégis azt írta róluk: „Pilinszky világkutatásában van valami a tudomány világosságából. Az igényből, hogy a dolgokat átvilágítsák… Az okosság köti Pilinszkyt József Attilához.”
Ebben az egyformán éles, kutató, fehér fényben soraik gyakran egymásra felelnek. Kezdte József Attila: „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.” Folytatta Pilinszky: „S egy éjjel nem lel senki rád, / az este sírva, késve / hiába járják pitvarod: / csak én látlak. / Vagy én se.”
Istenem, milyen gazdagok vagyunk.