Posted by L. Ritók Nóra:
Egyszerűen nem bírok alkalmazkodni ehhez a megváltozott világhoz. A körülményeket látva tudom, nem lehet megállítani a státusztörvény úthengerét, ami el fogja tiporni azokat, akik még ki merik dugni a fejüket a mindenbe beletörődő tömegből.
Próbálok felkészülni erre lelkileg… mert nincs kétségem, hogy a kétharmad áttolja, és sem szülői, sem pedagógustömegek nem mozdulnak meg ettől. Ettől sem. Megszólíthatatlanul tűrik, hagyják, mint akik nem látják a jövőt.
Közben pedig itt van ez a fránya tanítás… amit nem bírok elengedni. Újabb és újabb ötletek, módszerek jutnak az eszembe, mintha normális lenne az iskolarendszer, és…. mintha érdekelne bárkit. Még mindig az inkluzív oktatás megteremtésén rugózik az agyam, miközben az oktatási szegregáció béklyójában küzdünk. A differenciálás lehetőségein, az értékelési rendszer átalakításán, a tantárgyi keretek átlépésén agyalok. Meg a kritikai gondolkodás tanításán, és azon, hogyan lehetne növelni az esélykiegyenlítő hatást. Tiszta tudathasadásos állapot ma ezekre gondolni is, mert minden ez ellen hat, mégsem bírom feladni.
Fájóan nevetségesnek tartom a gyermekvédelmi törvényt, próbálok nem törődni vele, de nem megy. Szenvedek az új NAT-tól, attól, hogy negyedikben már csak egyetlen órát hagynak a vizuális nevelésre. Nézem, ahogy a szülői és tantestületi támogatások hiányában is törvényt hoznak az iskolák egyházi kézbe adására, nem törődve a világnézeti semlegességhez való joggal… de lehet, ilyen már nálunk nincs is. Összeszorul a szívem az újabb és újabb gyermekbántalmazások hírétől, melyeket a nevelőszülői hálózatokon belül követnek el a feladatra alkalmatlan, de az új rendszernek megfelelő emberek.
Hogy lehet ezt túlélni? Ti hogy véditek meg a lelketeket? A hiteteket? A szakmaiságotokat?
Sokan azt mondják, nem követik a híreket, és így jobb. Így védik magukat. De meddig lehet így? Ameddig a gyerek nem megy iskolába? Amíg nem leszünk betegek? Amíg nem kell valamit vásárolni? Mert elkerülni a hatásokat nem lehet… azok akkor is meghatározzák az életünket, ha homokba dugjuk a fejünket.
Harcolni civilként? Igen, ebben van még potenciál…. de hogy tudnánk megszólítani új embereket? Akik nem akarnak gyűlölni, akik nem a „velünk vagy ellenünk” rendszerében gondolkodnak, akik még érteni akarják a változásokat és tenni azok ellen a hatások ellen, amelyek nem az élhető világ irányába mutatnak…
Vagy a politika mellé állni, az lehet jó döntés? Beleállni ebbe az egyre reménytelenebb bohózatba, amit parlamenti demokráciának csúfolnak?
Abbahagyni nem tudom, a felelősségérzet ennél nagyobb bennem. Feladatom van, és ez erőt is ad. De valahogy olyan az egész, mintha egyre távolodnék ettől a világtól…miközben benne vagyok. Néha meg attól félek, hogy hozzászokom. És már nem fog idegesíteni, nem fog fájni. Hogy már csak leszek.
Tényleg, komolyan kérdezem: ti hogy véditek meg a lelketeket? Van erre valakinek valami jó receptje?