Posted by Bodansky György
Meglehetős gyakran kerekezek a Parlament előtti sivár lélektelen téren
át a Belváros felé. Ilyenkor mindig eszembe jut, vajon élnek-e ebben a
városban emberek, akiknek valóban tetszik ez a zombi térlét, a
történelem süllyesztőjéből föltámasztott rettenetes, rosszüzenetű
szobrokkal.
Nézem Tiszát, „a vad, geszti bolondot, A gyújtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.”, azután a mély depresszióba
süllyedt Kossuthot, a körötte tántorgó szerencsétlen magyarokkal, a
Nemzeti Vértanúk Emlékművét, amelynek elején sisakos, felvértezett
Brünhilda rettenti az előtte szaladgáló kisgyerekeket, és persze az ásító
torkú Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét, amelynek földalatti mélyén az
eltemetett Nagymagyarországot siratja az örökké égő gyászmécs.
Nézelődöm – ezért is szeretem annyira a kerékpározást: kényelmesen
ülve halad az ember, s közben kedvére bámészkodhat, gondolkodhat –
és töprengek, vajon mi lenne egy népszavazás eredménye, ha valaha mi
magunk dönthetnénk róla, kiknek a szobrait, miféle események
emlékezetét szeretnénk látni legfontosabb köztereinken.
Azt tudjuk, persze, hogy az ország kedvenc könyve az Egri csillagok,
tehát Dobó Istvánnak alighanem biztos helye lenne az élmezőnyben,
ámde ismerve várkapitányi évei után következő helytelenkedéseit,
összeférhetetlen, nemegyszer törvénytelen magaviseletét, nemzeti
példaképként aligha jöhetne szóba. Bezzeg a nagyon fiatalon
Konstantinápolyban kivégzett Bornemissza Gergely, makulátlan életével,
furmányos harci találmányaival, hősiességével, mártírsorsával!
Már csak azért is pártfogolnám – már, ha zsüror lehetnék –
helyfoglalását e legfőbb téren, hogy ne mindig a Habsurg-ellenes,
törökpárti zendülők uralják a magyar történelmi emlékezetet. Hiszen,
tudják, találkozik arrafelé egy Rákóczy lovasszobor is. A nagy birtokvédő
helyébe bizony inkább a szép ifjú Gergőt ajánlanám örömmel!
De hát, ahogy József Attila súgja a közelből, nem muszáj hősnek lenni,
ha nem lehet. Sokszor többet ér a bölcsesség, mint a hősködés, és
ennél a tanulságnál fontosabbat aligha testálhatnánk utódainkra e
honban, s pont ennek jegyében cserélném Tiszát Széchenyire, Kossuth
borzalmas szoborcsoportját pedig egy derűs, barátságos, kalapos Deák
Ferencre. Tisza emléke így se maradna mű híján a téren, hiszen a
hajdani nemzeti nagyságot sirató földalatti emlékhely sohasem jöhetett
volna létre áldásos tevékenysége nélkül. Jól is van az úgy, hadd lássa
minden utókor, hová vezet a centrális erőtér meg a nemzeti hübrisz.
Végül a mi derék Brünhildánkról se feledkezzünk meg ott a sarokban,
volna jobb ajánlatom helyette is, mégpedig egy ugyancsak tragikus sorsú
nagy magyar hősről lenne szó, akinek érdemeit ma már soha sehol senki
se vitatja. Semmelweis Ignácot kényszerzubbonyban ábrázoló szobor
hirdethetné minden parlamentlakónak, hová vezet az ostoba maradiság,
féltékeny önzés, és a rosszindulat. Lám, az esendő embert bármikor, de
az igazságát sohasem lehet végleg eltiporni.
Hát, akkor most tessenek szépen körbe nézni az időközben újra fásított,
tágas téren, s elgondolkodni, mit is képvisel az a magyar múlt, ami így
látható vált ott körben, szoboralakban! Innen nézve, erre már akár jövőt
is lehetne építeni, nem úgy, mint arra az ízléstelen műnemzeti
áldozatiságra, amit jelenleg tükröz országunk főtere.
Címkép: Trianon emlékmű