Ki égesse össze magát azért, hogy nekik ne kelljen?

Swan Edgar
>Napsugaras szép reggelt kívánok mindenkinek! Túl a nyulakon,
kolbászokon, sonkákon és kalácsokon, indulnak a kevéssé emelkedett
hétköznapok. Azon töprengtem az elmúlt napokban, hogy mikor lett a
húsvét az önfeledt, mértéktelen zabálás ünnepe, és miért. Talán még
nem országos jelenségről van szó, csak fideszes népszokást látunk
éppen honosodni. A zabálás kultúrája már régebben gyökeret verhetett a
párt felsőbb köreiben, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a
miniszterek és honatyák többsége elhízott. Nem is kicsit, nem is szépen.
De eddig legalább nem reklámozták ennek az okát, most valami
változott. Állítólagos mély vallásosságuk ellenére hirdetik, hogy
számukra a húsvét elsősorban csirkelábakról, pacalról, óriási sonkákról,
szalonnákról, kolbászokról, kalácsokról szól. Igazán gyomorforgató.
Ennél talán csak az undorítóbb, ha valaki még a tulajdon unokáit is
képes kampánycélokra használni.
Nem tudom, más hogy van ezzel, de nekem húsvétkor is csak egy
gyomrom van, és annak ellenére, hogy nem rohanok a templomba,
ahogy húsz évvel, vagy tíz évvel ezelőtt sem tettem, soha nem jutott
még eszembe, hogy letoljak a torkomon egy fél disznót, húsz kiló
csirkelábat körömmel együtt, vagy manikűrözve. Bizonyára rosszul
értelmezem az ünnepet (akkor is, ha maradok az eredeti verziónál, és a
természet újjászületésének örülök), ez valójában a kalóriák, szénhidrátok
és állati végtagok fideszes ünnepe. Kaláccsal. A köztársasági elnök
címet viselő feleség és családanya is sütött kalácsot (természetesen), de
az eléggé érdekes képződmény lett, nem ragaszkodom a látványhoz,
főként az olvasókat nem ijesztgetem vele.
Ámde emlékezzünk meg arról a 4000 emberről, akik mostantól nem
kapnak napi egy tál meleg ételt sem, mert elfogyott a rá való pénz, amit
idáig az unió – tehát nem a magyar állam, hanem az Európai Unió –
biztosított. És megemlékezhetünk azokról a családokról is, akik bajba
kerültek – akár a Schadl-féle maffiánk köszönhetően, mely ügyben a
nyomozás igen nagy ívben kerül minden olyan szálat, mely akár az
igazságügyi miniszter, akár más miniszter székéig vezethetne -, de
mostantól megszűnik az átmeneti szállás, mert az azt működtető
alapítvány (és itt most megint nem az állam szerepvállalásáról pofázok,
hanem civilek erőfeszítéseiről) pénze elfogyott, köszönhetően az
inflációnak, és az égbe ugró energiaáraknak. Hiszen egy ilyen intézmény
is csak az átlagfogyasztásig kap kedvezményt, azonban nem egy család
fogyasztását kell kigazdálkodnia, hanem 10-15 családét. Ami nyilván
nem megy sokszoros áron. Hamarosan sorra kerül a hajléktalanszálló is,
utcára kerülnek a legnehezebb sorsú emberek, akik közül sok fizikailag
vagy szellemileg sérült, nem tud gondoskodni önmagáról, és soha nem
is lesz alkalmas ilyesmire. De oda se, elég nekik (és nekünk) a tudat,
hogy Felcsúton bőven van mit falni. A kormány részéről tudomásom
szerint nem, de a krisnásoktól érkezik a segítség, az eddig is
felbecsülhetetlen szolgálaton felül vállalják, hogy amennyire erejükből
telik, emelik a naponta kiosztott ételadagok számát. Ők ugyan biztosan
nem – mert nem fogyasztanak, és nem főznek húst -, de más
segélyszervezetek alighanem egy falura való embert meg tudott volna
etetni azzal a kaja mennyiséggel, amit Orbán Viktor és Németh Szilárd
felvonultatott vallási buzgalmában.
„Félelem, elkeseredés és fásultság jellemzi azoknak a vidéki tanároknak
az életét, akiket legalább név nélkül sikerült rábírnunk arra, hogy
nyilatkozzanak mindennapi küzdelmeikről a Válasz Online-nak. A
Budapesten tüntető vagy engedetlenkedő pedagógusoktól eltérően ők
ugyanis még véleményt sem mernek nyilvánítani, annyira rettegnek a
következményektől. Se tartalékuk, se lehetőségeik. Iskolák a
tűréshatáron. Megrendítő közelkép. „( Válaszonline )
Elolvastam a cikket, kerestem magamban az empátiát, de csak
nyomokban, töredékesen találtam ilyesmit. Talán már túlságosan régen
dagonyázunk a mocsárban, belefáradt még az is, aki igyekezett mindent
megtenni azért, hogy valahogy sikerüljön kivergődni belőle. Nem értem,
és tényleg őszintén nem értem, hogy miben reménykednek az emberek.
Akár ebben az esetben a pedagógusok. Ki lesz az, aki ki fogja harcolni a
jogaikat, aki megszabadítja őket a félelmeiktől, aki élhetővé teszi a
pedagógus pályát? Kire várnak, miben bíznak? Miért hiszik azt, hogy
valaki másnak a feladata a szakma és az ő személyes karrierjük
megmentése? Értem, hogy is ne érteném az egzisztenciális félelmeket.
De ha mindenki csak a személyes nyomorával van elfoglalva, akkor
egészen pontosan az fog történni, aminek most hangosan, ám név és
arc nélkül szenvedő alanyai ők maguk is. Itt van egy távolról sem
elhanyagolható létszámú csoport, melynek tagjai egyenként fosnak
maguk alá, az elsöprő többségük képtelen arra, hogy kiálljon önmagáért
és a hivatásáért, nem fognak össze, holott az lenne az egyetlen jó
megoldás. Ha ők gyávák, megalkuvók, szűklátókörűek, bármikor
hajlandóak elárulni egymást és a diákjaikat, akkor kitől és mit várnak?
Ha egy jó részük a jelenlegi hatalom szolgálatában áll, ha dalolva vagy
fogcsikorgatva, de a jelenlegi rendszerre szavaz, az honnan várja a
változást? A jajveszékelés már kevés, nincsen senki, aki tálcán kínálná
az áldozat nélküli, könnyű és gyors megoldást. Kitől várják, hogy
kikaparja nekik a gesztenyét? Ki égesse össze magát azért, hogy nekik
ne kelljen? Igen, a hatalom kirúghatja a kevés bátor pedagógust, aki szót
mert emelni. Jelzem, nem csak önmagukért, a susnyásban lappangókért
is vállalták azt, amit a pedagógusok döntő többsége gyáva vállalni.
Csont nélkül veszik a hatalom üzenetét: ha pofázol, kirúglak. Holott – ha
már értelmiséginek érzik magukat – tudniuk kellene, hogy egy embert, tíz
embert, ezer embert ki lehet rúgni. Tízezer embert nem lehet kirúgni.
Vagy húszezret. A hatalmi arroganciát kizárólag összefogással lehet
letörni, de hiába fognak össze a vasutasok, bérszámfejtők, sírkőfaragók
az oktatásért, azt a területet kizárólag a pedagógusok védhetik meg,
emelhetik fel. És kizárólag ők tiporhatják a sárba, ahogy teszik most is. A
legszomorúbb az egészben, hogy még csak nem is értik.
Jó ébredezést, szép napot kívánok mindenkinek! Mi hamarosan jövünk
vissza, ahogy mindig.
(kolozsvaros.com)