Az elfogadásról

Pársoros jegyzetek
>Nagy Bandó András
>Minap Holoda Attila figyelemreméltó írását olvastam a Klubrádió
Szabadság-klubjában, melyben a fontos szavaink devalválódásáról ír,
írása zárása pedig azt a kesergésre okot adó összegzést rögzíti, amit
egyre többen élnek, élünk át.
„És vagyunk mi. A kívülállók, fotelhuszárok és ülve jólmegmondók,
senki által el nem olvasott petíciókban tiltakozók, csirke far-hát után
szaladgálók, és egzisztenciális rettegésükben csendben hallgatók. Vagy
nyolcmillió hatszázezren. Egyedül vagyunk. Vagy nyolcmillió
hatszázezren. Nem tudunk mit tenni, mert náluk a hatalom, a sajtó, a
pénz, az erő. Mi meg vagyunk, csak úgy. Vagy nyolcmillió-hatszázezren.
Ülünk. Hallgatunk. Lájkolunk. Tüntetünk. Hazamegyünk. Félünk. Nem az
én dolgom, nem szólok. Szóljon más valaki. Akinek nincs mit féltenie.
Amíg van, amíg marad, mit féltenünk. Még a félelmeink is megszokássá
és beletörődéssé devalválódnak. Megtörünk. Megszokjuk. Elfogadjuk. Az
elfogadás: választás. Az elfogadás: belenyugvás. Az elfogadás:
opportunizmus. Az elfogadás: nem szabadság. Az elfogadás, csak
túlélés, de nem élet. Az elfogadás: devalváció, nemzeti leértékelődés.
Azt hiszem, éppen elkelne most egy lánglelkű, ott a múzeum lépcsőjén,
hogy szóljon: Talpra!”
És most még egy olvasmány: dr. Máté Gábor és Máté Dániel
könyve, a Normális vagy (Open Books, 2022., fordította Dési András
György). Ebben az egyik kisebb fejezet címe: Helyeslés/elfogadás
(acceptance). Természetesen rögtön összevetettem a két
meghatározást. Az egyik elfogadás föntebb, Holodától, a másik
Mátééktól: „A helyeslés azzal kezdődik, hogy bármiképpen vannak is a
dolgok, hagyjuk, legyenek úgy, ahogy vannak. Semmi köze az
elégedettséghez vagy a belenyugváshoz…” Pár sorral utána: „…arról a
felismerésről van szó, hogy az adott pillanatban a dolgok nem lehetnek
másképpen, mint ahogy vannak. Nem utasítjuk el őket és nem legyintünk
rájuk. Nem szállunk szembe az igazsággal, nem tagadjuk le, és nem
képzeletben teremtjük meg, hanem arra törekszünk, hogy egyszerűen
együtt létezzünk vele.” Kicsivel később: „Meg kell különböztetnünk a
helyeslést és az eltűrést. Egyáltalán nem ugyanaz, amikor elfogadunk
valamit, mint amikor belenyugszunk valamibe.” És a blokk vége felé: „Ha
valaki elfogadja, hogy ami éppen történik, az valóban történik – az
egyszerű tényt -, az még nem azonos azzal a belenyugvással, hogy
ennek kellene történnie.”
A publicisztikai és a tudományosnak mondható meghatározás
annak ellenére egymásra rímel, hogy más aspektusból indul. Attila
kesergése egyértelműen szól mindarról, amit nem kevesen tapasztalunk
meg naponta, jelesül az araszolva bekövetkező elfogadásról és
belenyugvásról, az opportunista létezésről, a szabadság föladásáról, az
igazi emberi életnek nem mondható túlélési próbálkozásról. A könyvbéli
fejtegetést sem kell magyaráznom, legföljebb azzal egészítem ki, ami
szemet szúrt: a helyeslés és az eltűrés összhangja. Aligha hiszem, hogy
a belenyugvók eljuthatnak egyszer a helyeslésig, inkább gyanítom, hogy
még az eltűrést is csak megszenvedve nyelik le. Az elfogadhatatlanban
való létezés semmiképp nem elfogadás, de az ebbe való mindent föladó
belenyugvás embertelen opportunizmus. A valódi szabadság hiánya
pedig elviselhetetlen, tehát soha nem lesz elfogadható.