Posted by Eörsi László
>Az ország egykori legjobb színháza, a kaposvári Csiky Gergely Színház
– immár 15 éve tetszhalott. Nagyon hiányzik. Gyakran volt szálka az
aktuális hatalom szemében, már a hetvenes évektől kezdve. Kétszer
került végveszélybe, mindkétszer az „ötvenhatos” produkcióival idézte
elő történetének legnagyobb válságait.
Az állampárt idején, a 1981 decemberében bemutatott Peter Weiss
Marat/Sade drámája – amelyet Ács János rendezett – vívta ki leginkább
a kultúrkorifeusok rosszalását. Ugyanis – Zsámbéki Gábor szavaival –
„olyan hülye ember nem ülhetett a nézőtéren, aki nem tudta volna, hogy
ez ’56-ról szólt.” Ez pedig a kádári érában mindvégig a legszigorúbb
tabutémának számított.
A helyzet „fokozódott” azzal, hogy a bemutató után, kilenc nap múlva
következett be a lengyelországi rendkívüli állapot. „…Az előadás ettől
[…] iszonyatos pluszenergiákat kapott”, […] A lengyel események
hihetetlen aktualitást adtak minden mozzanatnak” – nyilatkozta évekkel
később a rendező. Csapatostul jöttek a nézők, köztük prominens
értelmiségiek, buszokkal, kocsisorokban. Szinte tüntetéshez hasonlított,
ahogyan tapsoltak, ünnepeltek. Az előadás „nem pusztán a kiemelkedő
esztétikai színvonalával érte el, hogy megkerülhetetlen kultuszelőadássá
váljon”. Szintén a közelmúltban elhunyt Koltai Tamás szerint sokkal több
volt ez, mint „in memoriam előadás”, mert a legközvetlenebb jelenről, a
szabadság hiányáról szólt. A demokratikus ellenzék erőteljesebb
színrelépésével bizonyos mozzanatok még inkább „áthallásosakká”
váltak.
A produkció legfeltűnőbb eleme a Corvin köz fotója volt a háttérben.
„Technikai truvaj volt, akkoriban a legnagyobb textilfotó
Magyarországon” – mesélte a rendező. Szegő György díszlettervező a
Corvin mozi tetejéről vette fel a házak karéját, mégpedig több sávban,
amelyeket összeillesztett, panorámaszerűen. Ezt úgy sohasem lehetett
látni a valóságban, a mozi épülete nélkül. Nem is volt könnyű felismerni,
én képtelen voltam rá.
„A sajtó viszont nem írta meg, és a helyi politika, tehát a kaposvári
elvtársak nem vették észre, hogy mit ábrázol a textilfotó. A színházban
ez volt a „nagy kuss-törvény”. Nem volt szabad kimondani, hogy az a
Corvin köz.
Knopp András, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális
Osztályának helyettes vezetője megértette az interpretációt, és
följelentette a színházat. Az ügy a PB elé került. Ekkor már Aczél György
újra a felső pártvezetésbe került, a Központi Bizottság ideológiai titkára
lett, és visszavette a kultúra tényleges irányítását. Köpeczi Béla
miniszter bekérte a Marat/Sade szövegkönyvét.
A társulat viszont már Belgrádba tartott, a Belgrádi Nemzetközi Színházi
Fesztivál (BITEF) rendezvényére, ezt a kultúra irányítói aggályosnak
tartották. „A darab »mára« és »ránk rendezése« itthon is kemény kritikát
érdemel, de az ügy még fajsúlyosabbá vált, hogy bemutatják a belgrádi
fesztiválon. A nyelvet nem, de az eredeti darabot ismerő közönség csak
azt érzékeli, hogy a mai Magyarország – brechti stílusban előadott –
kritikájával találkozik” – írta Rátki András kultúrfunkcionárius.
Ám a kaposváriak átütő sikert arattak Belgrádban, mindhárom fődíjat
megnyerték. Az előadásnak külföldön komoly sajtóvisszhangja is volt. Az
elhallgatás most már semmit sem használt. A Süddeutsche Zeitungban
megjelent, hogy a Corvin köz van a háttérben, és ezzel megdőlt a „nagy
kuss-törvény”. A kultúrkorifeusok már a kemény fellépés mikéntjét
fontolgatták, de hideg zuhanyként érte őket a kaposváriak váratlan
nemzetközi áttörése. Köpeczi keményen megbírálta a darabot a Kritika
1983 februári számában. „Önöknél Kaposváron nem veszik tudomásul,
hogy véget ért az ellenforradalom” – korholták a kultúrvezetők a megyei
pártvezetést. „Személyesen Kádár János elvtárs is bírált minket, hogy
nem tudunk rendet teremteni a színháznál” – hangzott el a megyei
pártértekezleten.
„Ez volt a legsúlyosabb helyzet az én működésem alatt” – emlékezett
vissza Babarczy. Végül nem tiltották be a színházat, a nemzetközi hírnév
különös védelmet jelentett. A produkciót azonban mégis durva
beavatkozás kísérte: a színház fennmaradása érdekében az
igazgatónak el kellett távolítania az ellenzékiségéről ismert dramaturgját,
Eörsi Istvánt, amit a pártvezetés a helyi szervekkel hajtatott végre.
Másfél évtizeddel később – a Fidesz vezette pártszövetség jóvoltából –
az ezredforduló előtt ismét elkezdődött a kultúrharc. A helybeli
kereszténydemokraták igen jelentős bázist alkottak az erősen katolikus
városban. Bigottságukban ők mindig is gyűlölték a színház
szellemiségét, de idáig csak nemigen adtak hangot ennek.
Az 1956-os forradalom 50. évfordulóján, 2006. december 29-én mutatták
be Mohácsi István – Mohácsi János – Kovács Márton szerzőtrió 56 06 /
őrült lélek vert hadak című színdarabját, amelyet Mohácsi János
rendezett. A produkció óriási vihart keltett, a rendszerváltás óta a
színházi előadások közül a legnagyobbat. A második rész első jelenete
váltotta ki az indulatokat, amelyben Sáry Flóra, a negyedéves medika és
az általa irányított nővérek óriási nyomás alatt dolgoznak. Folyamatosan
el kell látniuk a sebesülteket, emellett aktívan részt vesznek a politikai
ellenállásban, illegális röpcédulákat állítanak elő. A besúgástól
állandósul a pánik, és a gyanakvás légköre. A szörnyű fizikai és lelki
fáradtság leküzdésére koffein injekciót, gyógyszert használnak. A
forradalmárok – köztük Sáry Flóra volt udvarlója, Zoli – jönnek a
röpcédulákért. Zoli ott akar maradni, de ezt csak úgy teheti, hogy
bokasérülést jelent be. De a karhatalmisták razziáznak, és előállítják az
ellenállók kórházban rejtőző vezetőjét. Sáry Flóráék most már
bizonyítottnak látják, hogy közülük valaki a belügyi szervek embere. Zoli
kabátjában találnak is egy fényképet, amelyen Flóra volt szerelme ÁVH-s
egyenruhában virít. A nővérek rátámadnak, mire Zoli azzal próbál
védekezni, hogy tréfából sógora egyenruhájában fényképezkedett. Úgy
döntenek, hogy mint árulót, halállal büntetik. Az ítélet végrehajtása
azonban különböző nehézségekbe ütközik. Előbb benzint próbálnak a
vénájába fecskendezni, ám az lángra kap. Ezután árammal akarják
likvidálni, sikertelenül. Végül Flóra kést szúr a szívébe. A gondnoknő, a
tényleges besúgó értesítésére, ismét megjelennek a karhatalmisták, akik
letartóztatják a nővéreket.
A jelenet a viszonylag jól ismert 1956-os Tóth Ilona-történeten alapult,
amelyről a hősi legendák kedvelőinek széles körében elterjedt, hogy az
egész csupán kommunista koholmány. Ők azok, akik a történet ettől
eltérő értelmezését – a „tiszteletlen tisztelgést”, így Mohácsiék darabját –
a magyarsággal szembeni sérelemként élték meg.
A botrány azonban még két hónapig váratott magára. Ekkor Gubás Gabi
az említett jelenet főszereplője egy interjúban azonosította Sáry Flórát
Tóth Ilonával, mire a kuruc.info uszító tartalmú és hangnemű cikket
közölt Tóth Ilonát kommunista propagandadarabban gyalázzák címmel.
„A kaposvári Csiky Gergely Színház […] közpénzen gyalázza a koholt
vádak alapján 1957-ben ártatlanul kivégzett Tóth Ilonkát” – olvasható a
kopfban. A kuruc.info „idézhetetlen tartalmú” levelekkel és
telefonhívásokkal zaklatták a társulat titkárságát és egyes tagjait. A
kormánylap cikkszerzője, Gulyás J. Attila vészjósló szavaival a jövőbe
látásról tett tanúbizonyságot: a „megannyi rendezői díjat begyűjtő
Mohácsi újfent szelet vetett. Csak el ne sodorja a vihar Nagy Imre
szülővárosának beázó, omladozó vakolatú színházát!”
A botránykrónika a Pázmány Péter Katolikus Egyetem polgári jogi
tanszékvezetője, Jobbágyi Gábor feljelentésével újabb színt hozott.
Jobbágyi – akárcsak a „kurucinfósok” – anélkül, hogy megtekintette
volna az előadást, a produkció írói, rendezője és a színház igazgatója
ellen személyiségi jogi pert sürgetett. A per jogerős befejezéséig az
előadás felfüggesztését is kérte, azzal az indoklással, hogy a színjáték
törvényszegően sérti a kivégzett Tóth Ilona emlékét.
Az alkotók azonban a legkevésbé sem törekedtek történelmi hűségre.
Nagy Imre figurája is teljesen fiktív volt, Hruscsovot fiatal színésznő
jelenítette meg. „Aki ezek után realizmust kér tőlem számon, az nagyon
messze áll a megértéstől” – nyilatkozta a rendező kilenc évvel később.
A felforrósodott atmoszférában mindkét tábor aktivizálódott, még
hónapokig tartott a kultúrharc. A „polgári-nemzetiek” a felháborodott
levelek tömegével bombázták a színházat: „Szörnyű és nem lehet
jóváhagyni, hogy legyenek sarlatánok, fizetett bérencek, akik valami
aprópénzért, megélhetési bűnözőként is nem átallják felvállalni
mártírjaink bemocskolását.” „Legyen mindenki százszor, ezerszer
elátkozott, aki a MAGYART bántja!!!”
A kaposvári társulat egy része, rendezők és színészek egy csoportja
pedig nyílt levelet tett közzé: „Eljött a pillanat, amikor egyértelmű
helyzetben, egy emberként állhatunk ki a művészi szabadság, a szakmai
és emberi tisztesség mellett a gyűlöletkeltéssel, a dilettáns politikai
döntésekkel és a cenzúra fenyegetésével szemben.”
A rendező pedig színpadi nyelven reagált a kritikákra: a kórházi jelenet
csúcspontján, Sáry Flóra döfésekor a képet három percre mozdulatlanná
merevítette.
A városvezetők végül eldöntötték a problémát. „Most háború van,” –
hangsúlyozta az egyik fideszes képviselő. „Tóth Ilonával kivertétek a
biztosítékot” – jelentette ki egy másik.
Az ’56-os ürügy elég erősnek bizonyult, az igazgatói székbe Schwajda
Györgyöt ültették, akinek irányítása „bevállaltan” a „Kaposvár-jelenség”
végét jelentette, a teljes szétesés (2010) Rátóti Zoltán vezetésével
következett be.