Posted by Az amerikai bankválság
>Dobozi István
>Az amerikai bankrendszer újra válságon megy át. Némely szakértők félelmükben már a
tizenöt évvel ezelőtti pénzügyi káoszt és annak futótűzszerű, globális tovaterjedését
vizionálják. Beszélhetünk rendszerszintű kockázatról? Vagy csupán részleges, átmeneti
krízisről, amelyet az amerikai hatóságok ellenőrizni és lokalizálni tudnak Amerikára? Kik a
felelősek a kialakult helyzetért? Hogyan tovább, Wall Street?
Március közepe táján összeomlott két amerikai regionális pénzintézet – a kaliforniai Silicon Valley
Bank (SVB) és a New York-i Signature Bank. A Szövetségi Betétbiztosítási Társaság (FDIC),
vagyis az állami csődgondnok bezárta őket, és ezzel nemcsak a piaci tevékenységüket állította le, de
a betétesek bankrohamát is, akik pánikszerű pénzkivonással tették napokon belül fizetésképtelenné
a két bankot. (A méretarányok érzékeltetésére: a közepes méretűnek tartott SVB eszközállománya
tízszerese az OTP-ének.) A 2008-as mély és globálissá terebélyesedő pénzügyi válság után ezek
voltak a legnagyobb bankcsődök Amerikában. A harmadik megrendült regionális intézmény – a
kaliforniai First Republic Bank – is a szakadék szélén táncolt, de úgy tűnik, hogy elkerüheti a másik
két bank szomorú sorsát.
Az amerikai pénzpiacok idegesen reagáltak a váratlan fejleményekre. Kivált a közepes bankok
részvényei kerültek erős nyomás alá. Az eladási hullám következtében eddig mintegy 230 milliárd
dollárra tehető a részvényárfolyamokban mért veszteség.
Az amerikai pénzügyi rendszer globális súlya miatt a fejlemények érthetően hullámokat vertek
Európában és más kontinenseken is. Az európai bankrészvények csaknem 200 milliárd dollárt
vesztettek piaci értékükből. Magyarországon is átmeneti nyomás alá kerültek az OTP részvényei.
Akárcsak Amerikában, a külföldi bankok közül is főként azokra nehezedett fokozottabb piaci
nyomás, amelyek portfóliójában magas a hosszú futamidejű kötvények aránya.
Európában a válság egyetlen nagy áldozata a Credit Suisse svájci bank lett. Ám ez csak részben
„amerikai hatásra” történt: az óriásbank már évek óta betegeskedett a szakszerűtlen menedzsment, a
túlzott kockázatvállalási hajlam és a halmozódó veszteségek miatt; az amerikai válság csupán az
utolsó szög volt a koporsóján. (A svájci hatóságok erős nyomására végül az UBS hazai megabank
kivásárolta volt riválisát. Ez a kormány által koreografált kényszerházasság némi foltot ejtett az
ország bearanyozott pénzügyi stabilitásán. A bankfúzióval globális mércével az egyik legnagyobb
bank jött létre.) Bár nem lehet teljesen kizárni, de nem is valószínű, hogy az utóbbi hetek amerikai
bankzavarai rendszerszintű európai bankválsággá fajulnak. Az európai bankrendszer az amerikainál
szilárdabb alapokon áll, és jóval hatékonyabb, szigorúbb a szabályozása.
Mi a bajok eredete? Másfél évtizeddel ezelőtt Amerika mély pénzügyi válságba sodorta magát és a
világot, ami a második világháború utáni időszak legsúlyosabb globális gazdasági visszaeséséhez
vezetett. Az amerikai ingatlan- és bankszektorból kiinduló krízis fő oka a hitelpiacok, sőt az egész
bankszektor szinte „vadnyugati” zűrzavara és szabályozatlansága volt. Az uralkodó libertariánus
deregulációs doktrínával összhangban nem a független külső bankszabályozás és -felügyelet, hanem
gyakorlatilag az „önszabályozás” lett uralkodóvá a pénzügyi szektorban.
2008–2009 válsága a rossz – olykor a vakmerőség határát súroló – kölcsönzési gyakorlat válsága
volt, amelyben alig számított az adósok hitelképessége. Aki akart, ingatlankölcsönhöz juthatott. A
fölöttébb kockázatos, „másodrendű” jelzáloghiteleket azután egzotikus, csak a belső pénzpiaci
játékosok által értett konstrukciókba, „származtatott” pénzügyi termékekbe (derivátumokba)
csomagolták, majd adták-vették mint közönséges portékát. A Boston Globe-ban közölt egyik
írásomban ezt Amerika öncélú, minden társadalmi hasznot nélkülöző „túlfinancializálódásaként”
bélyegeztem meg.
A pénzügyi szektor fölöttébb rizikós működése, a kaszinógazdaság egyenesen vezetett a bankok,
vállalkozások és háztartások tömeges csődjéhez a 2008–2009-es nagy recesszióban és mély
ingatlanválságban. A több mint kétszáz éves Lehman Brothers pénzügyi óriás összeomlása és
megszűnése a válság ikonikus jelképévé vált. A Wall Street bajba jutott bankjainak megmentése az
adófizetők több mint 100 milliárd dollárjába került Barack Obama kormánya alatt.
A pénzügyi szektor súlyos működési zavaraira a Fehér Ház és a Kongresszus fő válasza a 2010-es
Dodd–Frank-reformtörvény volt, amely minden korábbinál szigorúbb bankfelügyeletről
rendelkezett, és az ügyfélérdekeket szem előtt tartó bankári magatartást kanonizálta. A kétpárti
alapon elfogadott törvény elrendelte az 50 milliárd dollárt meghaladó vagyonú, rendszerszintű
kockázatot jelentő nagybankok kötelező éves piaci nyomáspróbáját (stressztesztjét) a sebezhető
pontok, a kockázatkezelés hiányosságainak kitapogatására, és annak modellezésére, hogy
válsághelyzetben képes-e túlélésre az adott intézmény. A törvény gyöngíteni próbálta a
„kaszinóbankolást” azzal, hogy korlátozta (de teljesen nem szüntette meg) a bankok tisztán
spekulatív pénzpiaci operációit a betétesek pénzével, és betömte a szabályozási hézagokat a kívülről
kiismerhetetlen derivátumtermékek piacán. A Dodd–Frank-törvény egy ideig pozitív, stabilizáló
hatással volt a bankszektorra.
Közvetlen okok
A három bajba jutott banknál kiderült, hogy a menedzsment kockázatvállalási képessége távolról
sem ütötte meg a kívánt mércét. Például a betéteit rakétasebességgel gyarapító SVB-nek a múlt
évben nem volt kockázatkezelési igazgatója, a kockázatkezelési csoportban pedig jórészt
tapasztalatlan emberek tevékenykedtek. Mindez egy olyan banknál, amelynek a fő kliensei magas
rizikójú technológiai startupok voltak.
A bankvezetés nem érzékelte a bukásban döntő szerepet játszó tényt: az eszközportfólióban
aránytalanul magas súlyt tesznek ki a hosszú futamidejű, fix kamatozású állam- és
ingatlankötvények. Ezeket az SVB a nála elhelyezett rövid távú betétekből (azaz kliensi hitelekből)
vásárolta, amelyek után kisebb kamatot fizetett, mint amennyit a kötvényekért kapott. Az esetleges
jelentős kamatváltozásokkal szemben a bankvezetés nem biztosította be magát megfelelő fedezeti
ügyletekkel.
A kamatvonalon azonban valóságos korszakváltás következett be azzal, hogy – inflációellenes
keresztes hadjáratának jegyében – a központi jegybank szerepét betöltő Federal Reserve Bank (Fed)
az irányadó alapkamatot a tavaly tavaszi nulla közeli szintről mára 5 százalékra tornázta fel. Miért
volt ez végzetes például az SVB számára? Egyszerű pénzügytani összefüggés miatt: inverz
kapcsolat áll fenn a fix kamatozású kötvények árfolyama és a kamat mozgása között. Ha a
kamatlábak nőnek, a kötvények piaci ára csökken. A hanyatló kötvényárak mély lyukat ütöttek az
SVB pénzügyi mérlegén, amit a bank – közszájon forgó sebezhetősége miatt – már nem tudott friss
tőkeinjekciókkal betömni, részvényei bezuhantak, a betétesek pánikszerűen vonták ki a pénzüket.
Klasszikus bankroham, a többi már „közel-történelem”. A klasszikus bankrohamtól az volt az
eltérés, hogy – a digitális bankolás és a közösségi médiák következtében – az összeomlás
villámgyorsan zajlott le.
Mentőintézkedések
A bankpiacon a legfontosabb tőke a bizalom; az, hogy a kliensek biztonságban érezzék a
pénzintézetekben elhelyezett megtakarításaikat. Tanulva a korábbi válságok tapasztalataiból, az
amerikai pénzügyi hatóságok mindent elkövettek a dominóhatás, az általános bankpánik, a
részvényeladási és betétkivonási roham megelőzése, a bankpiaci láz lehűtése érdekében.
Villámgyorsan bezárták a csődbe jutott SVB-t és a Signature Bankot, a betétbiztosítást a
negyedmillió dolláros törvényes plafonon túlmenően kiterjesztették a bezárt bankoknál elhelyezett
összes betétre, függetlenül az összegtől. Később Janet Yellen pénzügyminiszter odáig ment, hogy –
nem hivatalosan ugyan – kilátásba helyezte az amerikai bankokban elhelyezett valamennyi betét
(csaknem 18 billió dollár!) esetleges, átmeneti időre érvényes állami biztosítását. Az effajta,
rendkívüli állami kezesség „erkölcsi kockázatáról” a válsághangulatnak köszönhetően most
viszonylag kevés szó esik, kivéve a konzervatív Wall Street Journalt, amely vitriolos szerkesztőségi
cikkekben támadja az „erkölcsi kockázatra” – a közpénzből való bankmentés kockázatnövelésre
ösztönző hatására – fittyet hányó, „pánikoló” Biden-kormányt.
A Fed rendkívüli, sürgősségi hitelkeretet hozott létre a súlyos likviditási gondokkal küszködő
közepes bankok számára, amelyből lejárat előtt névértéken (vagyis szubvencionáltan, a tényleges
piaci ár fölött) vásárolja vissza a hosszú lejáratú kincstárpapírokat. A mesterségesen életben tartott
First Republic Bank iránti piaci bizalmat pedig a JPMorgan vezetésével Amerika legnagyobb
bankjai próbálják masszív tőkeinjekcióval helyreállítani, ami példátlan magánszektorbeli
összefogást jelent az amerikai pénzügyekben.
Nemzetközileg az egyik legfontosabb cél az amerikai eredetű válság globális kisugárzásának
minimalizálása. A 2008-as globális pénzügyi válság idején aggasztó dollárhiány keletkezett
világszerte, ami súlyosbította a gazdasági bajokat. Ezért most a nemzetközi likviditás növelése
érdekében a Fed devizacsere-egyezményt kötött a világ legfontosabb jegybankjaival, amelyben
kötelezi magát, hogy a partnerjegybankok számára napi szinten biztosítja a kívánt volumenű dollárt.
A fő felelősök
A Donald Trump elnöksége alatt felturbózott deregulációs ideológia jelentősen felpuhította a
bankok állami szabályozását, 2018-ban lényeges pontokon módosították a Dodd–Frank-törvényt.
Az olyan, közepes méretű intézmények, mint a most bajba került három bank, mentesültek a Fed
szigorú, rendszeres felvigyázása alól. Túl nagy tehertétel ez számukra – hangzott az érvelés. Mint
legfelső felügyeleti szerv a Fed 2018 után az emelt szintű éves stresszteszteket csak a
rendszerkockázatot képező – „too big to fail” – megabankokon (JPMorgan, Bank of America,
Citigroup, Wells Fargo stb.) hajtotta végre.
A törvénymódosítás ugyanakkor formálisan nem szüntette meg a Fed felvigyázó szerepét a kisebb
bankoknál. Az SVB kapott is figyelmeztető leveleket a kockázatkezelés hiányosságairól a Fed
körzeti hatóságától, de a javaslatok rendszeres figyelmen kívül hagyását a Fed nem szankcionálta. A
közgazdasági tolvajnyelv „szabályozási hibának” nevezi ezt az elnéző magatartást. E „hibához”
sorolható továbbá a szabályozási rendszer széttöredezettsége: a Fed mellett tucatnyi más
kormányszervezetnek van valamilyen szabályozási jogköre. A sok bába közt olykor elvész a gyerek.
A Fedet Washington az 1907-es amerikai bankpánik után hozta létre a pénzügyi stabilitás fő
őreként. A jegybank nem mindig felelt meg a kitüntetett szerepnek. A jelenlegi válságnak nem kis
mértékben a Fed évek óta felelőtlenül követett, száguldó inflációt kiváltó, ultralaza monetáris
politikája készítette elő a talajt – a sokáig nulla közeli alapkamat és a „mennyiségi lazítás” égisze
alatt végbemenő, nyakló nélküli pénzkibocsátás. A meglehetősen késve megindított inflációellenes
politika jegyében az elmúlt egyéves időszakban a Fed valóságos kamat-sokkterápiának tette ki a
bankokat. Főleg azok a bankok szenvedtek nagyon a kamatsokktól, amelyek eszközállományában
magas volt a hosszú lejáratú kincstárpapírok aránya. A sokk által okozott virtuális veszteség –
vagyis a virtuális kötvényérték-romlás – jelenleg 620 milliárd dollárra rúg. Kisebbfajta csoda, hogy
– legalábbis eddig – csupán három közepes bank került egzisztenciális válságba.
Fokozatos, időben szétterített kamatemeléssel és hathatósabb bankfelügyelettel nagy
valószínűséggel elkerülhető lett volna a bankválság. A válság kirobbanása előtt maga Jerome
Powell, a Fed elnöke hangoztatta, hogy „a monetáris politikának ok-okozati láncolata van, a
kamatemelések döntően befolyásolják, megnehezítik a pénzpiaci szereplők életét”. Csak azt nem
mondta ki egyértelműen, hogy a hirtelenül égbe szökő kamatláb bankválsághoz vezethet. Ami be is
következett.
Hogyan tovább?
Amerikából követve az eseményeket úgy látom, hogy az utóbbi három hét viharos fejleményei azt
sugallják, ezúttal nem a 2008-ashoz hasonló, rendszerszintű bankválságról van szó. Természetesen
lehetnek újabb meglepetések, a 620 milliárd dolláros virtuális veszteségből még származhatnak
újabb és tényleges banki veszteségek és bedőlések. A tizenöt évvel ezelőtti krízis fő kiváltó oka a
pénzügyi szektor szabályozórendszerének végzetes, szerkezeti meghibásodása volt. Most az
alapvető ok a gigantikus kamatsokk, amelynek következményei könnyebben kezelhetők.
Időarányosan ma összehasonlíthatatlanul kevesebb pénzintézmény került a padlóra. A bankcsődök
mérete eltörpül a 2008-as nagy bukások (Lehman Brothers, Bear Sterns, Washington Mutual stb.)
mögött. A válság ezúttal korántsem terjedt át a nemzetközi pénzügyi rendszerre ragályos
sebességgel.
Tanulva a 2008-as kormányzati hibákból, az amerikai pénzügyi hatóságok villámgyorsan
létrehozták a kibontakozóban lévő válság gyors megoldásának keretrendszerét – a betétbiztosítás
méretes kiterjesztése, a Fed likviditásnövelő diszkontalapja, a megabankok kisegítő
magánfinanszírozása –; ennek hatására jelentősen csillapodott (legalábbis átmenetileg) a
bankrészvények eladási hulláma. A kisbetétesek körében nem alakult ki általános pénzkivonási
pánik. A piacok kezdenek megnyugodni, az értéktőzsdéken még a középméretű bankok árfolyamai
is emelkednek. Történjék bármi az elkövetkező hetekben, egy dolog szinte biztosra vehető: az
amerikai bankrendszer zavarai – főként a hitelnyújtás várható szűkülésén keresztül – tovább növelik
a gazdasági recesszió valószínűségét. Különösen azután, hogy – válsághangulat ide vagy oda – a
Fed március 22-én 5 százalékra növelte az irányadó kamatlábat. Ezzel újfent üzente a világnak: a
makacsul magasan szárnyaló infláció letörése érdekében még a pénzügyi rendszer átmeneti,
részleges instabilitásának a kockázatát is vállalja.
Két évtizeden belül az Egyesült Államok másodszor sodródott súlyos pénzügyi válságba. A
legnagyobb nemzeti pénzügyi rendszerrel és a legfontosabb kulcsvalutával rendelkező országtól
sokkal többet vár a világ. A nemzetközi pénzügyi stabilitás az egyik legértékesebb „globális
közjószág”, amiért Amerikát különleges felelősség terheli. Az újabb amerikai válságok
megelőzéséhez elkerülhetetlenek a mélyebb pénzügyi reformok. De lehetőséget ad-e ezekre
Washington végletesen megosztott politikai rendszere?
(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.)
Megjelent az ÉS-ben