Posted by Iván Gizella
>Húsvét hajnali hat óra volt, Istenem, hogy ugrottunk ki az ágyból anyuval, mert apu meg öcsi ott álltak felettünk a szódásüveggel. Persze eredményes volt az akciójuk, s a jelszó az volt, hogy el ne hervadjunk. Anyunak sem kellett más, már a kertben járt, amikor azt kiabálta apunak vissza, lehetne annyi esze, hogy az ágyneműt nem vizezi össze. Szóval így kezdődött a reggel, s utána meg jöttek a szomszéd fiúk, akik elől legszívesebben elbújtam volna, mert elég büdös kölnikkel locsoltak, persze akkor még nem nagyon lehetett nyugati márkákat kapni. Az már istenes volt, ha valaki gyöngyvirág kölnit hozott.
A húsvétban az volt az egyedül jó, mikor a rokonokhoz mentünk látogatóba és Erzsi néni, apu nővére megkínált minket is, gyerekeket olyan finomságokkal, mintha cukrászdában lettünk volna. Sőt, a különféle színes likőrbe is belenyújthattuk a nyelvünket, mert húsvét, ahogy emlékszem Erzsi néni likőrjei nélkül soha nem volt.
De előző nap, vasárnap mi mindig kirándultunk apuval. Anyu meg készülődött, mert este általában hozzánk jöttek a rokonok. Ám ezeknek az időknek is vége, szinte senki nem él már. Azért emlékezni jó. Három éves lehettem, ezt a történetet csak a szülők meséjéből ismerem, s még élt apai nagyanyám. Apu bátyjánál voltunk éppen ebéden, a zárt verandán tálalt Jolika, a feleség. Mi gyerekek, a lépcsőn vártuk, hogy a macskaasztalnál megterítsenek nekünk. Joli néni állítólag nagyon jól főzött, ezúttal húslevessel remekelt. Mindenki dicsérte, áradoztak és élvezték az ízeket. De nagyanyám ezt már nem bírta hallgatni, roppant irigy lett a menyére, s egyszer csak elszakadt a cérna. Mivel azért botrányt nem akart, felállt és mindenkinek odasúgta a fülébe: tudjátok miért jó ez a húsleves? Mert én tettem bele egy kis vizet. Aztán nagy nyugodtan leült, megnyugodott, mert egy pillanatra ő került a középpontba.
Nem mondom, hogy nem örököltem tőle ezt azt, de mivel nagyon kevés időt töltöttünk együtt, másolni sok mindent nem tudtam. Az viszont bennem van, hogyha ebéd van nálunk, akkor vágyom a dicséretre. A fiaim persze ki is figuráznak, még meg sem kóstolták az ételt, de már kiabálják, finom!
A három és féléves fiú unokát viszont nem kell erre tanítani, élvezettel eszik és dicsér, olyan, mint egy igazi ínyenc. Remélem nem maradok ezen a vasárnapon sem szép szavak nélkül az ebédlő asztalnál. Az biztos, hogy igyekszem is finomságokkal előrukkolni.
Ezzel a kis történettel kívánok minden ismerősömnek, barátomnak szép ünnepet!
(A rajzot az öt és fél éves unokám készítette, s a régi képen épp a húsvéti sonkás tízóraira várunk apu bátyjánál. Én legelől a sámlin.)