Posted by Tamás Ervin
>El tudnám képzelni Navracsics Tibort az egyik nagy budapesti vasútállomáson, ahogy lemaradt utasokat vigasztal. Testhez álló feladat volna. A dühös emberek megnyugodva várnák a következő járatot, s talán még azt is elfogadnák, hogy a MÁV-nak minden utas egyaránt fontos. Még a lemaradt is.
A miniszter kulturált, higgadt, egyike azoknak a polgári arcoknak, akikből egyre kevesebb maradt. Optimizmusa töretlen, bírálatot ritkán fogalmaz meg, akkor is sztaniolba csomagolja, mintegy mellékesen illeszti két dicséret közé. Feladata speciális, hiszen Brüsszel és Budapest között kell a vonatokat rendeznie, amelyek néha katasztrofális gyorsasággal közelednek egymás felé és napjainkban a szemaforok is hiába jeleznek veszélyt, hiábavalóknak tűnnek a váltók, már csak az a kérdés, ki fékez először. Nem igaz az, hogy Navracsics rugalmasan szakad el a valóságtól, neki ahhoz van tehetsége, hogy minden nap azt érzékeltesse, hogy közel a megoldás. Ennek papos áhítattal felel meg, újabb és újabb színekkel díszíti stiláris palettáját, nem kellemetlenkedik, nem vádol, a határidők gyurmáként formálódnak keze alatt, ahogy a feltételek dzsungelében próbál utat találni labilis próféciáinak. Szövegelemzők sok érdekességet találnának nyilatkozatainak kronológiáját fürkészve, mert számára tulajdonképpen a kínos pillanatok összefolynak, kijelentései saját maga cáfolatainak hídján jutnak a rendre felvillantott siker kapujáig, amelynek bejáratánál toporog már hónapok óta.
Jelenleg nyárra ígéri a megegyezést, Erasmus-ügyben talán még korábban, már csak a technikai részletekről folyik a szó, márpedig azokat könnyen át lehet hidalni. Abban mindenképpen igaza van, hogy a magyar kormány a folyamatos brüsszelezés közben a politika hátsó szobáiban meg-megtörik, visszavon, átír, vagy trükközéssel próbálja eliminálni a megteendő engedményeket, ugyanakkor azt is látja-érzi, hogy ez a Brüsszel más, mint a régi, elszántabb, a többség számára lepergett az az orsó, aminek túlsó végén a magyar kabinet gombolyította le a jogállamiság fontos szálait. Hogy ez a folyamat mennyiben sérti nemzeti szuverenitásunkat, s mennyiben polgártársaink szuverenitását, azt a szavazók teljesen másképp ítélik meg – és ez kétségtelenül a 13 év óta tartó agit-prop gyúrás slágerterméke, amit folyamatosan igazolnak a közvélemény-kutatások. Az ország egyre több pofonba szalad bele, de Orbán Viktor imágója meg se rezdül. Védelmező és csak kevesek vélik úgy, hogy tőle is meg kéne védeni a hazát.
Ezek a vészt jósló idők neki adnak ideális terepet, aki hatalma minden percét a harcnak, a küzdelemnek rendelte alá, akkor is, amikor erre semmi oka nem volt. A konfliktus élteti, amiből most tényleg kijut neki, bár a fenyegetettség potméterét mintha kéjjel tekerné mind nagyobbra, hogy a félelem alól a háta mögé bújva keressünk menedéket. A háborús pszichózis embere. Az aggasztó realitásokon is túlszárnyal képzelete – egy ijedt népet ijesztget fennhangon. A béke követei vagyunk,
folytonos rendkívüli állapotban.
Navracsics ilyen viszonyok között próbál a kompromisszumok robotosa lenni. Az EU országainak választásai azért váltak számunkra is izgalmassá, mert az eredmények apaszthatják, vagy növelhetik azt a reményt, amelyre a magyar kormányfő víziója épül – mármint, hogy egyre barátságosabb arcát mutatja majd neki a világ, s az Egyesült Államokra sem kell sokáig várnia, hogy belássa tévedéseit. Addig Orbán vicsorog, vagy kínosan és sejtelmesen vigyorog, Navracsics pedig civilizált mosollyal mondja be az újabb és újabb határidőket, amikor nem az ellenvonat robog, hanem végre pénz áramlik Brüsszel felől Magyarországra. Bár a kormány smájlikba temetkezett, arcukat már rég feladó emberei szerint nincs olyan égető szükségünk arra a pénzre, más esetben, másokat kordában tartva, fenyegetve, mindenfajta felelősséget elhárítva minduntalan az unióra fogják a béremelések elmaradását, az egyre mostohább viszonyokat. Egyszerre olvashatom, hogy Tibor bátyám büszkén azt mondja: viharoktól mentesen, szép lassan zárkózik fel Magyarország. majd egy újabb interjúban elárulja, hogy az ígéret ellenére az EU-pénzek nélkül 2030-ra nem lesz hazánk a kontinens öt legélhetőbb országa között.
Amennyiben ez után még van kedvem tájékozódni, Bod Péter Ákostól megtudhatom, hogy miként ért utol minket Románia.