Posted by Dési János
>Faludy György Villonja (háború előtti kiadás) nálunk a könyvespolc hátába volt eldugva, nehogy
valaki meglássa és kölcsön kérje. Mellette fotópapírra fényképezett versei – atyám
sokszorosította eképpen néhány szintén hozzáférhetetlen Lőwy Árpád örökbecsűvel együtt.
Még a fénymásológépek feltalálása előtt.
Így aztán mindig is tudtam, hogy Faludy az egyik legnagyobb magyar költő. Ezért, amikor
valamikor a nyolcvanas évek vége felé Szász Pista barátom félrevont az azóta megszünt
Magyar Nemzet folyosóján és bizalmasan közölte, hogy ugyan nem olcsó, de szerinte megéri,
vegyem már meg szamizdatban Faludy Pokolbéli víg napjaimat, éreztem, pénz nem számít.
És egy tisztes összeget otthagytam nála. És amikor hónappal később megjelent egy legális
kiadónál, mondjuk ötödáron, még akkor sem gondoltam, hogy rossz boltot csináltam. (Azóta
szereztem bele dedikációt is, így aztán már tényleg megéri az árát.)
Amikor 1988. szeptemberében az akkori ellenzéki mozgalmak fészkének számító Jurta
Színházban találkozott Faludy a híveivel, persze, hogy ott kellett nekünk is lennünk az
öcsémmel.
Rocksztárnak kijáró taps, kiabálás, lelkesedés fogadta a már akkor sem túl fiatal költőt.
Miközben nevét hivatalosan leírni sem volt szabad, sőt a legendák szerint még a Széchenyi
könyvtár katalóguscédulái közül is eltávolítottak mindent, ami rá utalt, kiderült, a
legnépszerűbb magyar költő. Persze elsősorban Villon „fordításait” ismerték. Meg azt a
személyiséget, aki mindig megmaradt szabadnak, könnyednek, őszintének. Költőnek. Nagy,
lobogó haja, véget nem érő anekdotázó kedve, na és a rímei, a sorai. Érte tényleg jó volt
lelkesedni. Igaz, 1988-ban, ott a Jurtában még annyi mindenért lelkesedtünk, amiért ma már
nem lehet
Aztán 1998-ban sikerült rábeszélnem egy hosszabb interjúra. December közepén jártunk,
ronda, hideg idő. Faludy, a nemzet koszorús költője, közel a kilencvenhez ott várt rám a
kapuban. Persze zokni nélkül, mint mindig. Elromlott a kapucsengő – magyarázta dideregve,
és nem akarta, hogy nekem ott lent várnom kelljen – tette hozzá, miközben gyalog másztunk
föl a második emeletre.
Sötét volt, talán egy olvasólámpa ha világított. Órákon át mesélt. Költők, földrészek, fiúk és
lányok, civilek és katonák, rég tovatűnt szerzők vonultak el hosszú sorban előttünk. Recsk és
az ő Costa Rica-i állampolgársága, a régi Népszava, az amerikai hadsereg és a húga, akit itt a
Duna parton agyonlőttek.
Egyszercsak közel hajolt és hangját suttogóra fogva így szólt: „És Attilának büdös a szája. És
az ágyban sem sikerül neki mindig. Én csak tudom. A Judit mondta.” – megjegyezve,
maradjon azért köztünk a kínos dolog.
Azért gyorsan hozzátette, Attila azért a világirodalom egyik legnagyobb költője. Még ha
mindig is kiállhatatlan volt. Judit (Szántó, az élettársa) is tudna erről mesélni.
Aztán jöttek, jöttek a többiek. Radnóti és Szabó Dezső, Féja Géza és Móricz. A magyar
irodalom. Most ott fönt, gondolom, újra összefutnak és ők hallgatják tovább Faludy örök
történeteit.
(Az akkor készült interjú egyik fele itt: olvasható: http://goo.gl/c1ecc )
Címkép: Faludy György