Posted by Odze György
>Talán különös. Talán hihetetlen. Talán tragikus. Három lány, akikkel én
beszéltem utoljára az életükben. Nekem mondták el utolsó mondatukat.
Véletlen? Netán sorsszerű? Rossz érzés, nem lehet szabadulni tőle.
Kreisz Juli tizennyolc éves volt, egy osztályba jártunk. A szüleink
előtt persze titokban tartottunk mindent, délutánonként találkoztunk
Csalogány utcai lakásukban, ösztönös, esetlen és néha ostoba
félreértések, közben Csajkovszkijt hallgattunk, Juli kedvencét. Ő volt
életem első szerelme, az első felszabadulás, az első kapunyitás, amivel
átléptem a nagyszájú kisfiú korszakából a férfivé válásba. Csodálatos lány
volt, szerettem volna feleségül venni. Ugyan már, nevetett ő, fiatalok
vagyunk még az ilyesmihez, igen, ő érettebb volt, mint én, egyetemre
készült. Ott ültem a lépcsőn, a Duna-parton, amikor megtudta, hogy
felvették. Egy új élet. Ez volt az életcélja. Tanár akart lenni, és most úgy
festett, sikerül. Átöleltem a vállát, boldogok voltunk.
-Szeretlek – mondtam. Milyen banális szó, gondoltam később.
-Én is szeretlek – felelte. Hazakísértem a Csalogány utcába,
Felmegyek hozzád, mondtam.
-Most nem – felelte. – Most nincs kedvem. Majd máskor.
„Nincs értelme.” Ennyit üzent egy hátrahagyott füzetlapon.
Andreával évekkel később ismerkedtem meg. Szerelem volt?
Valószínűleg. Egy évig találkozgattunk, közös barátok, kirándulások,
mozi, színház, séta, vacsora, csókolózás hazafelé menet, együtt töltött
éjszakák, szóval a szokásos kapcsolat. Tökéletesnek látszott, de semmi
sem tökéletes, ami annak látszik. Időnként vágytam egy kis elszakadásra,
mert mindig szerettem egyedül lenni. Az ilyesmit kevesen értik, inkább
félnek a magánytól, de nekem értékesek voltak az egyedül töltött órák.
Írás, filozófia, vagy a legértékesebb: a semmittevés. Andreával pedig nem
lehetett semmit tenni, ő a mozgalmas életet szerette. Már csak az
együttalvások voltak fontosak, lemondtam előre megbeszélt találkozókat,
elmenekültem színházi esték elől, amikre ő nagyon készült.
Nem vagy tisztességes, mondtam magamnak.
Egyszer, amikor éppen azt hazudtam, hogy beteg vagyok,
összetalálkoztunk egy múzeum bejáratánál. Ő a barátnőjével jött, én
egyedül mentem.
-Miért nem akartál velem jönni? – kérdezte. Volt ebben sértettség,
harag, értetlenség. Ahogy a nők tudnak kérdezni.
-Nem tudom – feleltem ostobán, ahogyan a férfiak válaszolnak
kellemetlen kérdésekre.
-Már nem szeretsz?
-De igen – feleltem ez őszinte volt, de nem annyira. Tudtam, hogy
jobban szeret engem, mint én őt.
Akkor hallgattunk, mert innen nem lehetett folytatni a
beszélgetést.
-Így már nincs értelme – mondta.
Azért este még találkoztunk, feljött hozzám, de csak hallgattunk.
Ittunk egy pohárral, az sem segített. Aztán elment, én lekísértem, ahogy
illik.
-Mi legyen? – kérdezte.
-Majd meglátjuk.
-Szóval semmi – egy keserű mosoly.
Így váltunk el. A sarokról visszanézett rám, amikor lelépett a
járdáról, ezért nem látta a teherautót.
Katival három év volt. Már együtt laktunk. Volt benne sok veszekedés,
szakítás, újrakezdés, szenvedélyes vihar, szenvedélyes békülés. Nem
beszéltünk házasságról, még nem érdekelt bennünket. Ő tudta, hogy mit
akar. Én kezdő író voltam, neki a film volt a szenvedélye. Nem akart
gyereket, most a hivatás a fontos, ha egy nő kihagy néhány évet, elfelejtik.
Majd, ha sikeres lesz. Nem volt semmi végleges, de úgy tettünk, mintha
az lenne. A filmgyárban dolgozott, késő estig vagy hajnalig, minden
munkát elvállalt. Fejfájások, álmatlanság, fáradtság, de fiatalok voltunk,
nem vettünk komolyan. Ez egy ilyen munka, sok feszültség, sok izgalom,
sok csalódás, sok öröm. Nem is a film, a forgatás. A folyamat, ahogyan a
semmiből egyszer csak lesz valami. Alkotunk, Gyurikám, alkotunk, szokta
mondani lelkesen. Egyszer a Városmajoron át sétáltunk hazafelé. Igazán
írhatnék neki valami tisztességes forgatókönyvet, ezen tréfálkoztunk.
Mintha az olyan könnyű lenne.
-Üljünk le egy padra – mondta. – Szédülök.
Leültünk, az ölembe hajtotta a fejét.