Posted by Sashegyi Zsófia
válaszonline
>Félelem, elkeseredés és fásultság jellemzi azoknak a vidéki tanároknak az életét, akiket legalább név nélkül sikerült rábírnunk arra, hogy nyilatkozzanak mindennapi küzdelmeikről a Válasz Online-nak. A budapesten tüntető vagy engedetlenkedő pedagógusoktól eltérően ők ugyanis még véleményt sem mernek nyilvánítani, annyira rettegnek a következményektől. Se tartalékuk, se lehetőségeik. Iskolák a tűréshatáron. Megrendítő közelkép.
A közelmúltban járta be a hír a hazai közéletet: több mint tízezer magyar diák tanul Ausztriában. Hogy közülük hányan ingáznak Magyarországról és hányan élnek „emigrációban”, nem tudni, de tény: aki a nyugati határsávban látja meg a napvilágot, annak könnyebb a magyar oktatásügy romjain átlépve egy stabilan finanszírozott oktatási rendszerben megtalálni a helyét. Miután felvillantottuk fővárosi elitiskolákban tanító pedagógusok történeteit, ideje képet adnunk a vidéki, azon belül is a nehezebb sorsú településeken élő tanárok helyzetéről.
Felvettük hát a kapcsolatot egy évtizedek óta az ország legszegényebb régiójában oktató, klasszikus értelemben vett falusi tanítóval, aki a környék értelmiségijeként sikerrel hozta vissza a köztudatba az egykor szebb napokat látott település dicsőséges múltját és hagyományait, identitást és méltóságot adva ezáltal a helyieknek és turisztikai úticélként jelölve meg általa a helységet az ország térképén. Hogy melyik településről van szó, ezúttal nem írhatjuk le, ahogy a tanár nevét is el kell titkolnunk, a szavai alapján ugyanis, amelyekkel a környékbeli pedagógusok helyzetét írta le, egyértelművé vált: névvel vállalt nyilatkozattal könnyen létbizonytalanságba sodorhatnánk. Ezt mindenképp szeretnénk elkerülni.
Ebben erősített meg minket az összes többi tanár is, akivel később beszéltünk. Többen direkt utasítást is kaptak a legutóbbi tantestületi értekezleten, hogy senkinek ne nyilatkozzanak, mert „utánuk nyúlhatnak”. Így nem csak a nevüket, de az iskolát, sőt, mivel többnyire kis településekről van szó, a helységet sem nevezzük meg, ahol dolgoznak. A most következő néhány személyes történetet tehát álnevekkel közöljük. Nevezzük a falusi tanítót mondjuk Sándornak…
Sándor: „Ha a Horthy rendszert tanuljuk, még egy hetedikes, falubeli gyereknek is feltűnik, hogy az egészen hasonló ahhoz, ami ma van.”
Amikor elmondom neki, miért keresem, a hangja komolyra vált. „Nálunk mára megfagyott a levegő. Vihar előtti csend van és végtelen elkeseredettség” – mondja némi hallgatás után. Kiderül: az ő iskolájukban akkora a pedagógushiány, hogy előfordult már hiányzás, betegség miatt, hogy egy tanár egyszerre három osztályban helyettesített. Terembe be, teremből ki. Több szakos tanár hiányzik, a természettudományi órák egy részét például egy idősebb biológus látja el, aki egy távolabbi településről jár hozzájuk.
„Nálunk senki nem sztrájkol. Mi is nyomorultak vagyunk, az itteni emberek is azok, teljes létbizonytalanságban élünk, a döntéshozók pedig súlyosan visszaélnek ezzel – mondja Sándor, aki kollégáihoz hasonlóan 30 óráig ingyen helyettesít, az állam ugyanis csak az ezen felüli munkaórákért fizet. „Rettenetes a túlterheltség, van, aki heti 33 órában tanít és azon felül látja el összes többi feladatát: felkészülés, javítás, adminisztráció, kapcsolattartás a szülőkkel, szabadidős programok stb.” – folytatja, majd arról beszél: ebben az iskolában tavaly úgy kezdték meg a tanévet, hogy 19 helyre 12 tanár jutott. „A mi szakmánkkal mindent meg lehet most csinálni” – teszi hozzá. Mint mondja, a legnagyobb hiány tanítóból van. „Itt szeptemberben két első osztály indult, mindkettőben felsős szaktanár az osztályfőnök” – meséli.
Beszédes, hogy arrafelé, ahol Sándor dolgozik, a helyi viszonyok miatt 20 ezer forintos területi pótlék jár a tanároknak. Ő 38 éve van a pályán, de mint mondja, még egyszer sem fordult elő, hogy kiküldött volna valakit óráról. „Az a lelki, idegi, szakmai terhelés, amely egyre nehezebbé teszi a pedagógusmunkát, napról-napra koptatja az alkotó embert”–mondja. Nemrég történt, hogy miután egy felsős diákot rendreutasított, az visszaszólt neki a padból:
„Nekem maga ne beszéljen, két hét alatt az erdőn többet keresek, mint maga egy hónap alatt itt az iskolában!”
Az igazán szomorú a történetben az, hogy a fiúnak igaza volt. A 25 ezer forintos napidíjjal, aki akarja, könnyedén túlszárnyalja egy tanár havi bevételét, ha elmegy téglát pakolni az építőiparba, vagy fát vágni az erdőre. Az állam ráadásul nem siet kifizetni a tanároknak azt sem, ami jár nekik. Sándor, akit a járvány idején élet és halál közé sodort a Covid, hónapokra kiesett a munkából. A Covid-pótlékot hiába várta a Kásler-féle minisztériumtól, azt csak az idei év elején, másfél év késéssel fizette ki neki az állam.
„Aki ma pedagógusként dolgozik, mind elkötelezett a szakmája mellett, akár fideszes, akár nem” – mondja. Úgy érzi, a nemzetet most mégis a tanártársadalommal fordítják szembe. „Nem baj. A gyerekeket mi neveljük. És őket sem lehet megtéveszteni. Ha a Horthy rendszert tanuljuk, még egy hetedikes, falubeli gyereknek is feltűnik, hogy az egészen hasonló ahhoz, ami ma van.”
Ferenc: „Ha meg merik tenni azokkal, akikről a hírek szólnak, miért ne tennék meg velem, itt, a világ háta mögött?”
Ferenc alsó tagozatos tanító egy kisvárosban. Az övé még egy egészen jó összetételű, tanárokkal jól ellátott intézménynek számít, ő legalábbis a szomszédos városok iskoláinak helyzetét ismerve így fogalmaz. Persze – teszi hozzá – most nem beszél arról, hogy milyen az iskola felszereltsége, hogy a tanárok biztosítanak-e ezt vagy azt ahhoz, hogy a diákok egyáltalán tanulni tudjanak. Meg arról sem, hogy éhesek-e a gyerekek, mert persze minden osztályban akad, aki a legalapvetőbb nehézségekkel küzd…
„Itt, vidéken sokkal nagyobbak a különbségek egyes intézmények közt, mint Budapesten belül. Nagyobbak a társadalmi különbségek is” – mondja, majd hozzáfűzi: a legnagyobb probléma mégsem a szegénység, hanem az általános félelem, ami az egész országban eluralkodott.
A tanárok azért nem mernek tüntetni, sztrájkról már nem is beszélve, mert nem merik bevállalni a retorziókat – mondja. „Ezt sikeresen elérték a célzott kirúgásokkal. Amikor láttuk, hogy a legbátrabbakat kirúgták a polgári engedetlenség miatt, rögtön mindenki arra gondolt: ezek bármit megtehetnek. Ha meg merik tenni azokkal, akikről a hírek szólnak, miért ne tennék meg velem, itt, a világ háta mögött?”
A városban mindössze ketten vannak férfi tanítók. Ferenc a maga 59 évével a tantestület fiatalabb feléhez tartozik. Bár a legújabb rendelkezések szerint a nyugdíjas tanárok azonnal visszafoglalkoztathatók, anélkül, hogy ki kellene várni a törvényben megszabott 6 hónap pihenőidőt, a tankerület Ferenc iskolájában furcsa módon mégsem engedi, hogy visszavegyék a nyugdíjba vonulókat. A 22-26 órában maximált kötelező óraszám náluk eléri a plafont, heti 25-26 órát tanítanak, ehhez jön még a heti 4-5 helyettesítés, így hetente átlagosan 30 órát tartanak meg ugyanazért a bérért. „Arra törekszenek, hogy a helyettesítéseket úgy osszák el közöttünk, hogy lehetőleg ne lépjük át a 30 óra munkát, mert azután fizetniük kellene érte. Így egy évben akár 60 órát is dolgozhatunk ingyen” – magyarázza. Kérdésemre, hogy mennyi jár a fizetett túlmunkáért, csak legyint. „Talán bruttó 3500 forint egy órára. Ha van mondjuk az embernek 4 fizetett órája, az nem éri el a nettó 6000 forintot.” Nem tudom, van-e ma az országban alacsonyabb órabérrel dolgozó diplomás ember, mint a tanár, aki eszerint kevesebb mint 1500 forintot kap egy óráért…
„Egymás között megy a háborgás, de összefogás, szolidaritás nem nagyon van a tanárok között, inkább a fásultság, a közöny az uralkodó” – mondja Ferenc. „Az emberek tehetetlenek. Mindenki tudja, hogy a szakszervezetnek sincsenek eszközök a kezében.” A most bevezetendő minősítési rendszer, amelyben az igazgató minősíti majd a tanárokat, Ferenc szerint visszahozza a káderek korát és fel fogja forgatni a tantestületeket.
A teljes írás itt olvasható: „Nem sztrájkolunk. Nyomorultak vagyunk”– csak titokban mertek beszélni velünk a vidéki tanárok – Válasz Online (valaszonline.hu)