Posted by Nagy Tibor
Mindenkinek van az életében olyan esemény, amelyről nem szívesen
beszél. Vagy azért, mert nem akar fájdalmat, sajnálatot kiváltani, vagy
azért, mert magának akarja megtartani. Ez azonban nincs jól, igenis
kérdezni kell. Az ősöket. Mert a genetika, az öröklés néha a titkokat is
tovább viszi és a leszármazottak nem értik, mi miért történik. Sokunknak
sajnos csak akkor jut eszébe kérdezni, amikor már nincs kitől.
Jómagam is bánom, hogy nem kíváncsiskodtam anno, és szüleim,
nagyszüleim, vagy akár dédszüleim életének egy-egy epizódja,
eseménye, így homályban maradt. De már késő. Elvitték magukkal a
válaszokat.
Én viszont azt szeretném, ha az unokáim megismernék a
múltat, a múltunkat, ami bizony már történelem. A múltat, amit dédszülei
éltek és mi, nagyszülők. Ezért elhatároztam, amit tudok, papírra vetem,
hogy az unokák tudják, honnan jöttek és az ősök mit éltek át.
Az ötvenes évek ideológiai kuszasága, a diktatúrák váltása nehezen
engedte a hovatartozással kapcsolatos letisztulást. Ki hitből, ki
félelemből vagy a békesség kedvéért besimult valahova. A tükörbe
nézve tudja meg csak az ember az igazat.
Apám 1956-ban a budapesti rendőr főkapitányságon dolgozott Kopácsi
Sándor helyetteseként. Az egyre feszülő hangulat meghozta az őszt, az
egyetemisták menetelését. A hangulat, a megállíthatatlan indulat és vágy
a diktatúra megszüntetésére megkövetelte, hogy a változás rendben,
rombolás nélkül menjen végbe. Apám feladatként kapta a Nemzetőrség
azonnali megszervezését, fegyverrel történő ellátását.
A nyugalom és a békesség megőrzése azonban katonai konfliktusba
torkollt. A tárgyalások a szovjet katonai és politikai erők és a magyar
forradalmi kormány között folytak. A nemzetközi szimpátia azonban
kevés volt ahhoz, hogy ne a fegyvereké, tankoké legyen a szó. A
Nemzetőrség igyekezett a rendet, a lakosság nyugalmát megőrzendő
segíteni. Apám hosszú napokig nem találkozott velünk. Az operatív
irányitás országosan a kezében összpontosult. De a szovjet katonai és
politikai diktatúra eltiport mindent és mindenkit. Apám – emlékszem, mert
10 évesen már emlékszik az ember -, a lakás két nagy
cserépkályhájában két magas civil emberrel égették a nemzetőrök
kartonjait.
A forradalmat leverő magyar, Moszkva által kinevezett politikai
elit bűntettnek minősitette a rendfenntartó erők tevékenységét.
Apámat letartóztatták. Király Béla, aki magáénak vallotta a Nemzetőrség
szervezését, elmenekült külföldre. Hazugságok halmazából épített
magának legendát, miközben Amerikában megbíztak benne, s ott még
egyetemeken is hirdette a forradalom eseményeit. Hazug legendája ma
is él, sőt a rendszerváltás után hazatérve még kormánytanácsadó is lett.
No de soha nem volt érték a valóság, a hitelesség a magyar politikában.
Apám a Fő utcai börtönbe került. Otthon vártuk, míg Győrből, szüleitől a
politikai rendőrség hazahozta. Négy civil ment érte, négy civil pedig
nálunk, a lakásban várta a megérkezését. Édesanyám apja, nagyapám,
aki mint szocdem az Andrássy u. 60 után a kistarcsai és a recski
internáló táborokat is megjárta, és nem sokkal a forradalom előtt
szabadult, nálunk lakott nagymamával. Nekem azt mondták, amikor
kérdeztem, hol van nagypapa, hogy házat épít. Nagyapát a játszótéren
mellőlem vitte el az ÁVO, így egyedül mentem haza, őróla pedig évekig
nem tudta a család, hol van. Nagypapa végig sakkozta az éjszakát az
egyik civillel. Én fenn voltam, kis húgom végig aludta az egészet.
Mondtam nagypapának, hogy jó nagy házat épített, apám is bele fog
férni. Anyám mondta, hogy aput el fogják vinni, azért vannak itt a bácsik.
Tíz évesen meg kellett és meg is értettem.
Elvitték. Egy év múlva meglátogathattam. Egyedül, anyu nem jöhetett. A
Gyorskocsi utca felől van egy kis ajtó, ott kell a látogatóknak
bejelentkezni. Ma is ugyanott van az ajtó, a két lépcső és a folyóson a
kis ablak. Megnéztem hatvan évvel később. A beléptetés után hosszú
folyosókon vittek. Csend volt mindenütt. Ha jött valaki szembe, a fal felé
kellett fordulnom. Az emeleti ablakból, a folyosóról látszott az udvar.
Később apám mesélte, itt sétáltak és akasztottak. Kinek mi jutott.
Bevittek egy kis szobába, leültettek egy kis asztal mellé. Egy férfi benn
maradt, hátratett kézzel az ablak felé fordulva, háttal nekem, nézett
kifelé. Behozták apámat. Fogta a nadrágját, mert nadrágszíj nem lehetett
nála, cipőjében sem volt fűző. Nagyon sovány volt. Megölelt és leült a kis
asztal mellé, velem szembe. A férfi továbbra is háttal állt. Apu mutatta
némán, hogy az asztal alatt magnó megy, ne mondjak semmit olyant,
amit nem szabad. Anyám is felkészített erre. Mikor tanulja meg az
ember, ha nem tíz évesen. Tizenöt percig lehettem vele. Meséltem az
iskoláról, a húgomról. Nem tudtam sírni, mert az egész olyan érthetetlen
volt. Közben megette és megitta a süteményt, a teát. Ezt, amikor
beléptem a kis kapun, az ablaknál megnézték. Megette, felállt, megölelt,
bejöttek érte, kivezették. Közben a férfi visszafordult. Rám nézett és
kacsintott egyet. Apám később, otthon mesélte, hogy ő volt a kihallgató
tisztje és nagyon rendes ember volt.
Apám majdnem három év után, ítélet nélkül hazajött. Ügyét a Nagy Imre
perhez csatolva vizsgálták. De az egy másik történet. A rendszerváltás,
azaz1989 után kapta vissza becsületét illetve a megbecsülést.
Címkép: Gyorskocsi utca