Minek?

Pársoros jegyzetek

Nagy Bandó András
Olvasom a Menni vagy nem menni? című írást (Magyar Hang, március
31., Hutter Marianna), alcíme: Megosztja az ellenzéket, hogy elfogadják-
e a közmédia meghívásait. Ebből tudtam meg, hogy tavaly április 3-a óta
6146 meghívást küldtek az ellenzéknek, a parlamenten kívül hangjukat
hallató Kétfarkú kutyáknak és az MMM-nek is, de csak 145 alkalommal
mentek be hozzájuk, tehát (majdnem kerek szám) 6001 meghívással
nem éltek, amit többféleképpen értékelnek a politológusok. Amikor tétje
volt a szereplésüknek, negligálták őket, így talán érthető is a
kívülmaradásuk. Nem magyarázkodnak az ellenzéki pártok politikusai,
mi sem természetesebb, hogy ezt ellenük fordíthatja a közmédia,
mondván: tessék, itt vannak a nagy lehetőségek, hallathatnák a
hangjukat, nyitott kaput döngethetnének, de nem jönnek. Ezek után ne
beszéljenek arról, hogy a közmédia milyen módon és hogyan bánik el
velük.

A pártok egyrészt úgy gondolkodnak (például a DK), hogy az
elfogultságukat és egyoldalúságukat nem éri meg azzal takargatni, hogy
lám, bemehetnének. A szocik arra hivatkoznak, hogy még
témajavaslatokat sem tettek eléjük, ezen fölül pedig észre sem vették,
hogy Tóth Bertalan után Komjáthi Imre lett az egyik társelnök. A
Párbeszéd-Zöldek mostanáig nem hoztak olyan döntést, hogy éljenek a
lehetőséggel. A Momentum emberei sem rohannak be, a Jobbikosok
többször is bementek, az LMP-sek sem finnyáskodnak, ha már behívják
őket, mennek. Hadházyt nem hívják, de ha hívnák, menne, és
föltételezhető, hasznossá is tenné a bent töltött perceit.
Nekem ez az egész behívás, meghívás nem tetszik, és épp így
nem tetszik az, hogy erről kell dönteniük, mert nem attól lesz közmédia
az évek óta kormánymédiaként működő propagandagyár, hogy
behívnak-e ellenzéki politikusokat, még csak attól sem, hogy ott
megszólalhatnak. Ez az egész amolyan látványpékség, egyfajta

Patyomkin akciók sora. Sejthető, mit hozhat az „odabent”, halálra ítélt élő
adásban elhangzó bármilyen (a szokásos propagandától eltérő)
szövegelés azoknak a hallgatóknak, akik a megszólalók ekézésén
nőnek-nevelkednek naponta, több órán át. Mondhatnak bármit, jót,
legjobbat, értelmeset és szokatlant, beszélhetnek, akár a falnak, hisz a
hallgatók tudják jól, hogy „ezek” azok, akik nem a mieink, és ha már eljött
a „most mi jövünk” korszaka, akkor ezek jobb, ha nem is dumálnak
nekünk.

A közmédia nem a behívásoktól és meghívásoktól lesz közmédia,
hanem attól, hogy kontroll alatt tartják a hatalom embereit,
oknyomoznak, számonkérnek és kíméletlenül lelepleznek, ha kell, az
ellenzékieket is, természetesen. Közpénzből, a hallgatók adóforintjaiból
működnek, nincs ellenvetés, meg kell(ene) dolgozniuk a pénzükért.
Ehhez behívni se kellene (kedvtelésből és mutatványból) az
ellenzékieket, de ha adott ügyekben elkerülhetetlen, akkor igen, hívni kell
az érintetteket, az ügy szereplőit, akár a kormánykoalíció, akár bármelyik
ellenzéki párt politikusai, képviselői. Amíg ez nincs így, ezek a behívások
nagyjából annyit érnek, mint a semmire sem jó, nemzetinek nevezett,
konzultációként „eladott” papírlapok. A mindent és mindenkit maga alá
gyűrő hatalom porhintése. Aki bemegy, azt a látszatot erősíti, hogy ez
tényleg egy közmédia, azaz: erősítője lesz egy nyilvánvaló
hazugságnak.

Címkép: Békési Joe: Közmédia