Posted by Zentai Péter (Zentuccio)
>Mea culpa, de egyetlen szóval sem említettem még, hogy Venezuelában az ember – vásároljon bármit is (rendes utcai boltokban, szupermarketekben, bevásárlóközpontban) – a pénztárnál közölni köteles a nevét, címét, az igazolványszámát. Akkor is, ha dollárral, akkor is, ha helyi pénzzel, illetve ha helyi bankkártyával fizet.
De ez semmi ahhoz képest, hogy midőn egyszer (nemzetközi) hitelkártyával voltam kénytelen fizetni, a következő történt: a pénztárnál nemcsak a személyes adataimat, hanem a kártya PIN-kódját is be kellett diktálnom! Szépen, artikuláltan, hogy ne történjék félreértés és hogy mindenki hallja. (A mögöttem állók – legalább tucatnyian voltak – szerintem még ma is fejből fújják a titkos számocskáimat… az országban, amely a bűnözési világranglistán a negyedik, a dél- és közép-amerikai régióban az első helyet foglalja el.)
Miért mentem ebbe bele, miért voltam ilyen hülye? Egyrészt azért, mert tényleg hülye vagyok. Másrészt pedig azért, mert ilyen a rendszer: legfőképpen a holnapban nem bíznak sem a rendszer urai, sem az utca egyszerű halandói. Tartoztam egy taxisofőrnek. Körbefuvarozott egy szigeten, a végén derült ki, hogy elszámoltam magam: távolról sem volt nálam annyi dollár készpénz, mint amennyit előzetesen beígértem neki az útért. Felajánlottam, hogy vegyünk ki pénzt az automatából… Ezt azonban a leghatározottabban utasította el, mondván: „Ennek a bandita rendszernek a WC-papírjával engem senki nem tud lefizetni!” (értsd WC- papíron a bolivárt, az ország hivatalos fizetőeszközét – bankautomatában nincs más).
Végül – ha nem is „WC-papírt”, de – krumplit, lisztet, mosószert, szappant, cukrot szívesen elfogadott fizetségül. A szupermarketben annyiért vásárolt be a családjának, mint amennyivel tartoztam. Az én hitelkártyám terhére (mert nem maradt egy árva fityingem sem készpénzben). Igen, igaz. A hebehurgyaságom következménye volt ez a kínos eset, de annak „ügykezeléséhez” egy, az abban az országban általános praxis szolgált alapul. Az előre soha sem kiszámíthatóan működtetett, a népet állandó bizonytalanságban tartó diktatúrában, amelyben árubőségek és áruhiányok, inflációk és hiperinflációk váltják egymást, bevett szokás, hogy az embertársak egymásnak áruval, szolgáltatással fizetnek áruért, szolgáltatásért cserében.
Az a bizonyos taxisofőr elmondta, hogy építőmunkásként és szakácsként is dolgozik, mint ahogy – erre korábbi bejegyzésemben utaltam már – az egyszerű milliók naná, hogy kénytelenek ezerfelé szakadni éjjel-nappal. Állami hivatalnokok vállalnak esténként pincérkedést hotelekben, magánklubbokban vagy éppenséggel akkor taxiznak. Hivatalos munkájukért havonta – egybehangzó információim szerint – dollárra átszámolva (február végi árfolyamon – akkor jártam az országban) hét dollárnak megfelelő értékben kapnak fizetést (körülbelül kétszáz millió bolivárt). A mellékálláshelyeken persze mindenki feketén vállal munkát. Dollárért.
Attól fekete, hogy nincs írásos nyoma. Annak viszont nagyon is van, ha valaki kész hitet tenni az uralkodó politikai rendszer mellett: ha ezt megteszi, akkor cserében meg kell adnia összes személyes adatát. Viszont ilyen módon az érintett személy és családja rendszeresen hozzájut a kormány által kiutalt élelemhez, szappanhoz, mosószerhez. Az országban, ahol a lakosság többségének hivatalos jövedelme hat- nyolc dollár (amelyet értékvesztő bolivárban kap meg), ott a lakosság túlnyomó többsége naná, hogy aláírja a hűségnyilatkozatot. Amit aztán választásokkor számonkérhet tőle a hatalom…
Szóval, a taxisofőröm mondja:
„Ha valahol – nemcsak családoknál, de kis cégeknél is – esténként villanyt szerelek, téglát vakolok, sokszor sokan tisztaságcsomaggal fizetnek, netán hússal. A nejem a minap szintén valamelyik csomaggal fizetett a szabónak a gyerek iskolai ruhájáért.” És ez így megy egész Venezuelában. Jóllehet, Caracasra éppenséggel most ráköszöntött a nagy árubőség…, miáltal az árut-áruért, szolgáltatást-szolgáltatásért cserekereskedelem aktuálisan éppen visszaszorulóban van. Ám, ahogy ugyancsak jeleztem korábban, a jelen relatív gazdasági virágzása mögött meghatározóan – furcsa módon – a rendszer főkolomposaival szembeni amerikai és más nyugati szankciók szigorúsága húzódik meg. Ezeket a politikai gengsztereket, utcai banditákból kiválasztott politikusokat, a rokonaikat, rokonaik rokonait lelépésre kényszerítették a Riviéráról, Kanadából, Floridából, Marbelláról, Kelet-Európából és mivel másutt nem fogadják be őket immár, muszáj hazatelepülők,tonnányi dollárral egyetemben. A kábítószer-, arany-, urán-, és gyémánt- feketekereskedelemből, nemzetközi gengszterkedésből származó pénzeket otthon kénytelenek tisztára mosni tehát. Hát innen a mostani hirtelen „nagy jólét”. Amelyhez szorosan kapcsolódik a dollár-rezsim bevezetése.
A kereskedelem túlnyomórészt dollárban zajlik, a százdollárosokból tengert lehet rekeszteni – legalábbis a gazdagok régióiban. A mindennapok világában azonban kinek van 100 dollárosa? Senkinek. Ha mégis, az hol váltja be, hol fogadják el? Sehol. Az „én Venezuelámban”, ahol én töltöttem a napjaimat, az utcákon, falvakban, buszokon, metrón a 20 dollárosaimmal sem tudtam bármit is kezdeni. Az „alvilágban” (a jó értelemben vett alvilágban) csak és kizárólag az 1 és az 5 dolláros címleteknek van gyakorlati vásárlóértéke. Egyízben leszállítottak a buszról, mert nem tudtam kifizetni a 15 amerikai centnyi bolivárt (egy jegy ára). Hiába mutattam fel két darab húszdollárost…Nem tudtak ilyen hatalmas összegből visszaadni. Én meg nem tudtam buszozni…
Tehát Venezuelában egyszerre van: dollárdömping: mert a gazdag gazemberek hozzák haza a dollárt, százdollárosokban nomináltan, és dollárhiány: hiszen a tömegek nem tudnak mit kezdeni a százdollárosokkal, de az ötvenesekkel, a húszasokkal se. A helyi pénz pedig vicc, de abszurditás is, mert néhol csak annak van reális használati értéke. Az „alvilágban”, értsd a mindennapok egyszerű millióinak ökoszisztémájában inkább tudunk bolivárral fizetni, a tömegközlekedésben a leghatékonyabb eszköz mindenképpen a bolivár, csokoládét venni a gyereknek, lángost majszolni nekem az utcán – csak bolivárból tudhatni. Az a lángos és az a csoki a szupermarketben – dollárban befizetve – négyszer-ötször kerül annyiba, mint az utcán. Ráadásul a szupermarketben se tudnak visszaadni kiscímletű dollárban, mert – mint említettem – az 1 és az 5 dolláros ma az igazi hiánycikk Venezuelában. De bolivárban se tudnak visszaadni, mert az meg azért nincs a kasszában, mert nincs, aki bolivárban fizetne komoly helyen. Az igazi csapda egy ilyen rendszerben nem más, mint a papírpénz (lassan azt is kénytelenek vagyunk megtapasztalni – lásd újabb és újabb bankcsődök – hogy nem csak venezuelai mintájú, hanem a másfajta rendszerekben is zuhan a számlapénz használati értéke).
Tavalyelőtt Kenyában is felfigyeltem egy – Libanonban, Zimbabwe-ben, Afrika más országaiban, Argentínában, Venezuelában igencsak jellemzővé váló jelenségre – azértelmes, dinamikusan gondolkodó, a digitális kultúrához organikusan idomuló fiatalok sehol nem érdeklődnek a papírpénz iránt. A kripto a király a számukra.
Maga Venezuela pedig a kriptokultúra globális fejlődésének királya. A hazájából elmenekülni kényszerült (15 év alatt mintegy nyolcmillió ember) venezuelaiaknak az ifjabb generációkhoz tartozó többsége bitcoin-alapon juttatja haza rokonaihoz a spórolt pénzét. Az általam olvasott szakmai információs portálok egybehangzó beszámolói szerint évente hat-nyolc milliárd dollár értékben zajlik a megtakarítások hazatranszferálása „digitális aranyban”. Zimbabwe esetében ez a jelenség adja a nemzeti jövedelem 26 százalékát. Argentínában 15 százalékot tesz ki.
Daniel Varnagy, a Magyarországról kivándorolt családba született venezuelai közgazdász, politikai elemző egyértelműsítette előttem:
„Nincs olyan harmadik világbeli ország, Latin-Amerikában különösképpen nincs, amelyben nem várható, hogy döntő, meghatározó gazdasági, pénzügyi és politikai jelentőséggel fog bírni a kriptopénz. Ezt termelik ki magukból a velejéig korrupt, tendenciózusan diktatórikus vagy bármikor diktatúrába fordulni képes rendszerek.
A kriptobányászat és -felhasználás számára ideálisak a körülmények, erős és egyre stabilabb a „világhálózottság”, az internet penetráció, a mobil telefónia. Az általuk nyújtott applikációk látogatottsága, alkalmazása átlagosan kétszerese az európai és az észak-amerikai átlagnak. A technológiai innovációkban való bizalom helyettesíti a helyi politikai rendszerekkel szembeni rendkívüli bizalmatlanságot. Konkrétan Venezuelában az általános bizonytalanság (Varnagy úr megfogalmazása szerint: „az egyedüli bizonyosság ott a bizonytalanság”) körülményei természetes erővel nyomják az otthon maradtakat a bitcoin felé. Annál is inkább, mert – lásd fentebb – az élet minden egyéb terére rátenyerel az államhatalom. Az inflációt képtelen kordában tartani, ez már húsz éve nem sikerül neki, a korrupció nélkül pedig képtelen fenntartani a hatalmat. A hiperinfláció és a totális korrupció tehát kéz a kézben jár egymással. A papírpénznek, a számlapénznek (fiat pénznek) mintha véglegesen bealkonyulna az úgynevezett harmadik világban, az érintett országok közül leginkább Libanonban, Argentínában és főként Venezuelában.
A helyi társadalmi mozgásokból, a gazdasági-pénzügyi, politikai viselkedések megfigyelhető alakulása alapján a jövőbe tekintő fiatalság a legerősebb, leginkább független, számára szuverenitást, intimitást jelentő kapaszkodónak, védőhálónak, konkrétan Venezuelában pedig (Daniel Varnagy véleménye szerint) egyenesen a rendszertől való teljes elkülönülés lehetőségének a kriptopénzt tekinti.
Címkép: Vidéki busz Venezuelában